Aztán eszembe jut még egy kerékpár. Azaz nem is egy, rögtön kettő, poros utak, dimbek-dombok, ahogy száguldozik rajtuk Török Zoli és Klára. Az út mellett virágok „bloomingolnak”. Szóval Virág Gábor, azaz pardon, Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival ott van a kedvenc könyveim listáján. Van úgy, hogy egy könyv megtalálja az olvasóját. És hát nem mindegy, kivel biciklizik az ember. Olvassátok, lehet, hogy nálatok is betalál. 

Tovább gondolkozva megjelenik a szürkeállományban Domonkos István, mert néha én is vagyok úgy, hogy: „nappal mutogatni / este tapogatni / éjjel hófehér lapon / élet hegyes fák közül jönni / vágni engem nyakon”. Mert a Domi-dalok hangulata mindig egy lusta vasárnap délutánt idéz, és én szeretem a lusta vasárnap délutánokat.

És bár lehet, hogy a Puskinban nem sírtam, mint Terék Anna, de a Dóm téren igen. 

A következő kép egy villanás, mégpedig ahogy a Szürke Villámról visszaverődő nap sugara éppen a szemem bogarába talál, így egy percig nem is látom, hova megyek, honnan jövök, pedig a sínbuszhoz igyekezem, jól felöltözve, hiszen Sínbuszfesztivál van, azaz ősz eleje. Minden színes, a reggel csíp, a dél már simogat. S eközben megafonból szól az irodalom (vajdasági is, magyar is, s a kettő együtt, határon átal pöfögve), zötyögünk, és a tájba olvassuk magunkat.

Aztán ahogy ülök, és a vajdasági magyar irodalomra gondolok, egyszer csak megszólal fülemben a Bábel. Sziveri János versének dallá szőtt változata a KDSZ színpadáról. Amely minden alkalommal borzongatott, feldobott, és földhöz csapott.

És eszembe jut, hogy Gion Nándor kárókatonáit elolvasva ugyanazt éreztem belül, mint amit A Pál utcai fiúk után.

És még nagyon sok név jut eszembe írva ezt a jegyzetet, de ez nem értekező próza, csak egy kedvcsináló szösszenet a vajdasági magyar irodalom napján. Kedvcsináló, hogy ha máskor nem is, ma levegyük a polcról egyik könyvünket, s olvassuk el. Hogy miért? Mert jó, és mert a miénk. És mert a miénket mi értjük, érezzük a legjobban.