Az előadásra a Városi Könyvtár dísztermében került sor.
Boldizsár Anna könyvtáros köszöntője után a könyvtár igazgatónője, Sormáz Izabella is üdvözölte a nagyszámú közönséget.
— Japánt a felkelő nap országaként is emlegetik — kezdte Dorina a Japánban tett képzeletbeli utazást —, s mikor mi még javában alszunk, a dolgos kis japánok már rég szorgoskodnak munkahelyükön.
Ármin arról beszélt, hogy hogyan lehet eljutni ebbe a kelet-ázsiai szigetországba. Természetesen repülővel. Fél nap alatt oda is lehet érni. Említette, hogy egy mesterséges szigeten van a repülőtér, mivel Osaka közelében nem volt alkalmas hely a kiépítésére. A szigetet — melyet Lázár László tanár úr kivetítőn bemutatta a közönségnek — hosszú híd köti össze a szárazfölddel.
Anna a főváros, Tokió közelében elterülő Honsu szigetén lévő Fudzsi tűzhányóról mesélt, mely 3776 méterrel magasodik a tengerszint fölé.
— 1995. január 17–én korán reggel — folytatta Beatrix — 7,3–as erősségű földrengés rázta meg Kobe városát és környékét. A katasztrófában mintegy 6500 ember vesztette életét…
— A földrengés okozta romokat nem takarították mind el — mondta Heléna —, hanem parkot létesítettek a helyén, és évente megemlékeznek az ország 20. századi legsúlyosabb katasztrófájáról.
Arról is képet kaptunk, hogyan él egy átlagos japán ember.
Nincs sok kertes ház, az emberek főleg panelépületekbe szorulnak. A lakások picik, bútor nemigen fér el bennük, ha vendég érkezik a házhoz, kispárnára ültetik őket. Esténként a fali szekrényből kigöngyölik a tatamit, s azon alszanak.
— A japánok szeretik a virágokat, a természetet — vette át a szót a tanárnő —, egyhetes szabadsággal ünneplik meg a tavaszt, s gyönyörködnek a cseresznyefa virágzásában.
— Japánban kizárólag a nők feladata a gyereknevelés — hallottuk Annától. — Az édesapa a család ellátásáról gondoskodik, és egy fizetéséből meg is lehet élni.  Ebédre leginkább halat, rizst esznek a japánok. Közkedvelt ételük a szusi, mely nyers halból, rizsből és zöldségfélékből készül. A tenger gyümölcsei úgyszintén mindennapi eledelük.
— Ebben az országban nincs kenyér — folytatta Beatrix —, csak rizskészítmények. A húst meg édesen szeretik. A csirkehúst is.
Heléna a japán iskolákról mesélt:
— A diákok egyenruhát viselnek, aktívan részt vesznek a tanórákon, ebédszünetben segítenek a konyhán, tanítás után pedig mindennap föltakarítják az osztálytermet maguk után. Vigyáznak is a rendre! S az írásuk! Hat év alatt tanulnak meg írni. Ennyi időre van szükség ahhoz, hogy elsajátítsák a kínai eredetű szóírást, melynek kandzsi a neve. Ez az írásjelrendszer 2-3 ezer szimbólumból áll!
A magyartanárnő a japán irodalomról beszélt.
Tojzán Noémi öt évig élt családjával Japánban.
— A japánok nagyon barátságosak, alázatosak, kedvesek, hálásak mindenért, és mindig mosolyognak. Meg nem sértenének senkit. Ha úgy érzik, hogy megbántottak valakit, ajándékkal engesztelik ki. Biztonsági kamera nincs az üzletekben, mert ott ismeretlen fogalom a lopás. Mindent megköszönnek. Azt is, ha belépsz egy üzletbe, hát még azt, ha vásárolsz! Az iskolások télen-nyáron fehér blúzt, sötét szoknyát és fehér térdzoknit viselnek. Ez az egyenruhájuk. Az iskolában nem fűtenek, így edződnek. Nagy hideg esetén legfeljebb melegítőpapírt terítenek magukra… Senki se káromkodik, csúnya szavak nincsenek a szótárukban. Szép volt ott élni, ám… mindenhol jó, de legjobb itthon — fejezte be beszámolóját Noémi.
Szép élmény volt ismerkedni Japánnal, köszönjük a szervezőknek. Árigátó!