A karakter eredete egyébként valóban izgalmas: a ’70-es években heves brainstormingba kezdett néhány tehetséges filmes, aki aztán megalkotta a tökéletes, 10/10-es kalandfilmet, mely ötvözte a James Bond-érzést a westernekkel és a ’40-es évek klasszikus mozijaival. A főszerepet Harrison Ford kapta, aki a korabeli Star Wars-trilógiából szinte egyetlen színészként futott be szupersztárkarriert. Ridley Scott Szárnyas fejvadászában is maradandót alkotott, leghíresebb szerepe mégis Han Solo lett. Vissza is tért a legújabb Star Wars-trilógia nyitódarabjában, most pedig elvileg utoljára ment bele abba, hogy újra eljátssza egy klasszikus szerepét.

A negyedik Indy-filmtől, a Kristálykoponya királyságától enyhén szólva nem volt elragadtatva a közönség, ami leginkább Shia LaBeouf színészi játékának és az erőtlen forgatókönyvnek volt „köszönhető”. A sors tárcsájának elején újra a II. világháborúban járunk, ahol a vesztüket érző nácik műkincseket halmoznak fel, ezzel biztosítva túlélésüket. Hitler továbbra is hisz a mágikus tárgyakban, melyek megfordíthatják a háború menetét. Egy lándzsát akar megszerezni, mellyel kiontották Krisztus vérét. Erről azonban gyorsan kiderül, hogy hamis, így Dr. Voller (Mads Mikkelsen) inkább Arkhimédész tárcsájára veti ki a hálóját. Indiana Jones és barátja, Basil Shaw azonban meghiúsítják a terveit, és ellopják az értékes ereklyét. A filmben hirtelen 1968-ban találjuk magunkat, kedvenc régészprofesszorunk nyugdíjba megy, és felbukkan Shaw lánya, azaz Indy keresztlánya is. Dr. Voller is feltűnik sok-sok veszélyes emberrel — ő egyébként a film üde színfoltja, kiválóan játssza a náci főgonoszt —, és megkezdődik a hajsza az idővel, földön, vízen és levegőben. Ami a legmeglepőbb, hogy Harrison Ford kiválóan bírja az iramot — fiatalokat meghazudtoló módon bunyózik, üldözi a gonoszokat, vagy éppen menekül előlük. Társát, Helenát a Fleabag című sorozatban zseniálisat alakító Phoebe Waller-Bridge játssza, aki maga is régész. Indy kapcsolata a múltban éppen a sors tárcsája miatt romlott meg Helena apjával, de mi más is hozhatná helyre a dolgokat a leghatásosabban, mint egy közös kaland?

A legújabb Indiana Jones-film láthatóan nem próbálja megreformálni a kalandfilm műfaját, sőt bőven visszanyúl a régi, jól bevált recepthez. A rosszfiúk hullanak, mint a legyek, üresjáratból csak nagyon kevés van, a humor pedig szubjektív — nem ütnek akkorát a poénok, mint az első két Indiana Jones-moziban, de például feltűnik több olyan újragondolt pillanat is a korábbi filmekből, amely határozottan a rajongók felé történő kikacsintásként értelmezhető. Egyértelmű, hogy James Mangold a nosztalgia útját választotta: akik annak idején rajongtak George Lucas és Spielberg filmjeiért, azok jókora adagot kapnak a régmúlt dicsőségéből. Indy karaktere máig nagyon érdekes: bár folyamatosan szembesül a természetfelettivel, minden alkalommal a józan eszét és ítélőképességét helyezi a babonák elé. Harrison Fordnak örökké jól fog állni ez a szerep.

Hogy érdemes volt-e elkészíteni ezt a filmet, arról a tengerentúli kritikusoknak eléggé megoszlik a véleményük. Szerintem nagyon is, bár egy hatodik epizód nagy valószínűséggel sohasem lesz — vagy ha igen, akkor valaki mással, akit Hollywood méltónak talál arra, hogy felöltse a bőrkabátot, illetve magához vegye a kopott kalapot és az ostort. Mangold érezhetően nem valami merészen új irányba indult el, inkább a maga módján hajtott fejet minden idők legnagyszerűbb kalandfilmje előtt. Több mint kétórányi pörgős, régimódi kalandtúra az új Indiana Jones-mozi, mely mindenkinek nagyszerű szórakozás lehet.

Nyitókép: hollywoodreporter.com