Életének 65. esztendejében adta vissza lelkét a Teremtőnek Zairi Györgyike nyugalmazott magyar szakos tanárnő. A rangidős kolléganő, aki valahogy mindig több volt, mint munkaviszonyban lévő tantárgypedagógus, noha a mindenkori segíteni tudó és akaró, illetve empátiás készségről is simán kiállíthattak volna elismerő oklevelet számára. Diákjai, munkatársai, barátai, ismerősei… Aztán szép csendben eltávozott. Az intézményesített oktatásnak negyven esztendő aktív és emberpróbáló szolgálat után intett istenhozzádot. Tette ezt csendes elszántsággal és már-már észrevétlenül, de az utolsó minutában mégiscsak felzúgott a taps annak idején. A torontálvásárhelyi tantestületben, melynek soraiból (is) lassacskán mind elmennek a cudarabb időkben szívóssá edzett tanítómestere(in)k. Mind mondotta akkor és ott, felülkerekedve a megállított pillanat hangulatán, számára a nyugdíjaztatás korántsem (lesz) egyenértékű a teljes szakmai és szellemi visszavonulással. Itt marad(t) ő továbbra is közöttünk, hiszen érzi, a Jóistennek még vannak tervei vele. Az alábbiakban olvasható, a reá oly jellemző, utánozhatatlan tömörséggel és lényegretörőséggel megfogalmazott szakmai önéletrajzát 2020 nyarán bocsátotta rendelkezésemre.

„»Ember: küzdj és bízva bízzál!« (Madách Imre)

Egy véletlen találkozás révén munkához jutottam. Egyetemistaként. Hogy nincs véletlen, arra később jöttem rá. Töprenghetnék: miért, hogy, de minek? Elmúlt, és kész. Ennyi. Dél-Bánát iskoláit összejártam. Történt szép is, rossz is. Rossz gyermek? Olyan nincs. Esetleg csintalan, életrevaló. Régen rossz az, ha valamelyik a sarokban egyedül kuksol. Eredmények? Voltak. Eleinte Becsére jártunk szavalni a középiskolásokkal. Majd Nagykikindára, Becskerekre. Végül Antalfalva, Kevevára, Begaszentgyörgy következett. Nyelvtanversenyek. Mesemondás. Hazánkban és azon túl. Mind a gyermekek, mind jómagam is. Szerettem? Persze hogy szerettem. Hogy lehet másképpen? A gyermekeket manapság is szeretem.

»Mi az élet? Sár. S az ember benne? Arany a sárban.« (Móricz Zsigmond)

Ez tartott életben. Sok idő leforgott az idő szélmalmán, mire odajutottam, azaz visszatértem ahhoz a gondolathoz: »Elég a mának a maga baja.« Istenfélőként. Félelem, halál… nem. Németh László kutatójaként mindig a szürkét keresve, a középutat, mely valószínűleg nem létezik, jutottam el… Meddig? Addig-ameddig. Színpadi élmények? Persze. A legjobb darabokat életem legnehezebb szakaszában fabrikáltam. Foglalkoztam sok mindennel. Lehetett volna többet? Természetesen. Ha az Úr ad még erőt, egészséget, történhetnek még akár nagy dolgok is. Előkerülhetnek valamelyik fiókból a régen elfelejtett irományok.

A gyermekek Isten ajándékai. Vigyázzatok rájuk!”

Zairi Györgyike tanárnőt 2022. december 20-án helyezték örök nyugalomra. Torontálvásárhelyen, a Nagytemetőben. Áldás s béke porai felett! Emlékét megőrizzük.