Hétfő kora reggel széles mosoly az arcán, harsány köszönés, és már főzi is a kávét. Baranyi Imre mindig ilyen lendületes, és nincs az az életlen olló vagy töredezett haj, amely elnyomná a lelkesedését. A szabadkaiak tudják, hogy ő nem csupán hajfodrász, hanem egy művész is. Beszélgetésünk alatt felcsendült Sosztakovics egyik keringője, ahogy az egy művésszel való kávézáshoz illik.

Imre már gyerekkorában fodrász szeretett volna lenni, tehát tudatosan lépett az ollócsattogtatás mesterségének pályájára.

— Volt a családunkban egy nálam húsz évvel idősebb unokatestvérem, aki fodrászként dolgozott, és sokat sürögtem-forogtam körülötte. Akkor láttam meg, hogy milyen varázslatos hivatás ez, sok nő vette körül, csacsogtak, és nekem teljesen természetes volt, hogy fodrász leszek. A ’90-es évek állapotai miatt a szüleim szorgalmazták, hogy biztos szakma legyen a kezemben, ezért az akaratomon kívül laboránsnak tanultam, viszont utána elvégeztem a Szabadegyetemen egy fodrászkurzust. Az első négy évem nagyon rögös volt, és nem hittem volna, hogy valaha is ebből fogok megélni. Nehezen lehetett bejutni gyakorlatra, egyik szalonból a másikba mentem, mire a legutolsó szalon fodrásznője azt mondta, másnap 9-kor kezdhetek. Ő volt Magdi néni, aki a kolléganőjével vezette a szalont. Klasszikus fodrászatot tanultam tőlük másfél éven át. Ehhez a munkához nagyon sok alázat és az emberek iránti szeretet szükséges — emellett persze a hozzáértőktől kell tanulni. Szerencsém volt, hogy beleláthattam a klasszikus fodrászatba, mert ez biztos alapot nyújtott, melyre gyönyörűen lehetett építeni. A hivatalos munkám mellett nyolc hónapig fejet mostam, takarítottam, kommunikáltam a vendégekkel, és csak ezután tanulhattam meg az ollótartást és a mesterséghez szükséges fortélyokat. Végig úgy éreztem, és ma is ezt vallom, hogy valaki irányít bennünket fentről, egyengeti az utunkat, ez így történt az én esetemben is.

Kétévnyi szünet, a katonai szolgálat és néhány szalon kipróbálása után Imre a szülői ház egyik helyiségét alakította át a frizurák készítésére alkalmas műhellyé, majd tizennyolc évvel ezelőtt megnyitotta a saját fodrászszalonját.

— Az édesapám eleinte nagyon szkeptikus volt, úgy gondolta, hogy a külvárosban nincs értelme ilyen vállalkozásba fogni, viszont egy idő után ő is belátta, hogy ez nem egy bukott ötlet. Nagyon szerencsés voltam és vagyok, mert a szüleim segítettek és segítenek a céljaim megvalósításában. A külvilág nem látja, hogy mennyi munka van egy ilyen projektum mögött mind felszerelésileg, mind gyakorlatban. Reklámozásra szerencsére nem volt szükség, hiszen meglátogatott néhány korábbi vendégem is, és szájról szájra terjedt a szalon híre.

Az Unisex Hair Studióban Imrén kívül Szeba (a nők Picassónak hívják) és még két személy dolgozik azon, hogy a hölgyek elégedetten, illetve csinosabban távozzanak a szalonból.

— Azt kedvelem, ami kihívás számomra, amiben megmutathatom a tudásomat, a stílusomat. Szeretem átváltoztatni az embereket, viszont idegenkedem azoktól a munkáktól, amikor valami olyat kell kreálni a vendég frizurájából, ami nem illik a személyiségéhez. Óvatosan meg szoktam mondani a véleményem, melyet egyébként a hölgyek többnyire ki is kérnek. Manapság az a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a saját egyéniségét, ám ehhez arra is ügyelni kell, hogy a hajat ne károsítsuk vele.

Imrétől megtudtuk, hogy napjainkban az alkalmakra szóló loknik a divatosak, a legkeresettebb szín pedig a lila, ezért is nevezik az idei évet a lila ötven árnyalatának.

— A szivárvány minden árnyalata most is divatos, ám leginkább a lilát keresik. Ennek a színnek valóban ötven árnyalata van. Folyamatosan követjük a divatot, a legújabb technikákat, és azt gondolom, sok lehetőséget kínálunk a szépülni vágyó hölgyeknek. Ha a frizurával kiemeled valakinek az egyéniségét, akkor már pluszban vagy.

A húszéves nőktől az ötvenévesekig mindenki beül Imre székébe, hogy a mester felfrissítse vagy átváltoztassa az illető hajkoronáját.

— Az idősekben azt szeretem, hogy ki vannak éhezve a változásra, az újdonságra, és nem zárkózottak. Olyan család is jár ide, amelyen belül négy generáció tagjának is én foglalkozom a hajával. Az a jó ebben a hivatásban, hogy mindig történik valami, zajlik az élet munka közben. A nők szeretnek szépülni, átalakulni, viszont úgy érzem, hogy innen nemcsak új frizurával, hanem jó életérzéssel is távoznak. Fontos, hogy ne tárgyként tekintsünk a vendégre, hanem miután végeztünk a hajával, a lelki világát is simogassuk meg egy kicsit. Szeretem dekorálni az üzletet, hangulatossá tenni, a vendégekkel kávézni, beszélgetni, tehát minél otthonosabbá tenni a légkört. Valójában ez a mi nappalink, hiszen nemcsak dolgozom ebben az épületben, hanem itt is élek. Reggel 8-9 órától este 7-ig itt vagyunk a szalonban, hétvégén pedig az esküvők miatt korábban kezdünk, és este 6-ig kreáljuk a frizurákat. Versenyekre már nem járok, ám rendszeresen részt veszek a továbbképzéseken. Minden évben elmegyek Bolognába, a Cosmoprof nevű nemzetközi kiállításra, melyen nyolcvan ország képviseli magát, én pedig valósággal úszok abban a sokszínűségben, amely akkor ott fogad. Fontos elmenni ezekre a kiállításokra, mert meg kell ismernünk a többi nemzet fodrászatát is, hogy minél fantáziadúsabban alkothassunk.

Imre és társai reggel 9-kor beállnak a tükör elé, a szülők segítenek a beszerzésben, a vendégek pedig újjászületve távoznak a helyiségből. A külföldre költözés szóba kerülésekor fodrászunk azt mondta, szerinte a nyugatiak ridegebbek, és a nagy rohanásban elfelejtenek kikapcsolódni, amire viszont a fodrászszalon lehetőséget nyújt. Úgy érzi, máshol nem élvezné úgy a hajfodrászatot, mint itthon, mert ami itthon hivatás, az külföldön csak munka lenne.