Mindmáig megmaradtam zentainak, s nem lettem sem újvidéki, sem másvidéki. - Ótos András felvétele

Dr. Szeli István Zentán született 1921. szeptember 11-én. Ez egyben az 1697-es zentai csata dátuma is, amely a település újabb kori történelmében a város napjává vált. Az általános iskolát és az algimnáziumot szülővárosában végezte el, Szabadkán érettségizett. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-szerb szakán tanul tovább, de tanulmányait a második világháború miatt nem fejezheti be, erre majd csak 1960-ban került sor az ELTE-n. 1962-től az irodalomtudomány doktora. 1979-től tagja a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának, melynek keletkezéséről, megalakításáról, céljairól és szervezeti felépítéséről könyvet is írt (Nastanak Vojvodjanske akademije nauka i umetnosti, 1981.). Később az intézmény átalakult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Újvidéki Tagozatává, de annak munkájában betegsége miatt nem vehetett részt. Dolgozott újságíróként, gimnáziumi tanárként, 1956-ban a zentai gimnáziumban direktori állást tölt be, majd a zentai járásban, később a tartományban tanfelügyelő. A Tartományi Pedagógiai Intézet tanácsosa, egyetemi rendkívüli, majd rendes tanár az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, igazgatója a Hungarológiai Intézetnek - és ezzel a felsorolás még korántsem teljes. 1983-tól nyugdíjas, 2003-tól a Magyar Nemzeti Tanács tiszteletbeli tagja. Szakmai érdeklődése leginkább az összehasonlító irodalomtudományra, a jugoszláviai magyar irodalom történetére, a felvilágosodás és a romantika szellemi áramlataira terjedt ki. Ezeket a témákat számos kötetben dolgozta fel. A Tanár úr az idén ünnepelte a 85. születésnapját.
Szülővárosában, Zentán, a városi lét fél évezredes évfordulójára szervezett jubileumi rendezvénysorozat nyitóeseménye dr. Szeli István könyvének a bemutatója volt. Ez már a második kötete a Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára című művének. Mi készteti arra, hogy ezen a módon is adózzon a szülővárosának, amelyet már évtizedekkel ezelőtt elhagyott?
- Igen megtisztelőnek tartom a Hét Nap érdeklődését életem és munkám iránt, noha ez utóbbit legszívesebben idézőjelek közé tenném, mert az én esetemben tulajdonképpen csak úgynevezett munkáról van szó. Persze, az évfordulós emlékezés, életfolyamatunk nyomon követése is egyféle ,,munka”, ha a velünk történteket időrendben, logikai összefüggésükben, ok-okozati kapcsolatukban rendezve igyekszünk előadni. Ez azonban úgyszólván minden esetben csupán a megfigyelés és a tapasztalat eredménye. A pedagógusnak különösen óvatosan kell szólnia róluk, nehogy az általa individuálisan megélt, elmondott vagy ábrázolt világra a maga egyéni szemléletét, felfogását vagy ítéletét erőszakolja rá. Másfelől azonban, ha csak a száraz tényekre, a valóságra, pusztán a történtekre hagyatkozik, akkor csak reprodukál, holott az oktató-nevelő tevékenységnek a produktív munkára kell serkentenie. Magam is azt vallom ugyanis, amit Thienemann Tivadar még a harmincas években úgy fogalmazott meg, hogy ,,a világ, az egyetemes emberi szellem fejlődésének, mozgásának, haladásának a törvényszerűségeit csak úgy vagyunk képesek megérteni, ha saját (egyéni) életünk törvényszerűségeit keressük és kutatjuk ki bennük”. Ebből aztán azt a tanulságot vontam le, hogy az én nyolcvanöt esztendőm elegendő történelmi ismeretanyaggal szolgál ahhoz, hogy a hazai magyar irodalmi-szellemi műveltség (különösképpen zentai) jelenségeit, alkotóit, tényezőit felismerjem és megnevezzem. Tehát: mi késztetett még késő öregkoromban is arra, hogy az említett módon, személyes hangszereléssel fogalmazzak az ott előadottakról? Azt hiszem, az lesz a legcélszerűbb, ha erre a másodjára feltett kérdésre adom meg a választ. Az pedig így hangzik:
* Melyek a legkedvesebb zentai emlékei, mire gondol vissza a legszívesebben?
- Azok az emlékek, amelyek emberré válásom folyamatait és történéseit idézik fel. Az, hogy itt tanultam meg járni, beszélni, olvasni, írni, az emberi társadalom tagja lenni. Mindezt egyszer tanulja meg az ember, s örökre. Legfeljebb némi módosításokkal, de lényegében ezek kísérik végig az egész élete során, s ekkor épül ki világképének fundamentuma is. Következőleg: legszívesebben tehát életem első felére gondolok vissza: énem, egyéniségem, önazonosságom kialakulásának tényezőire és folyamatára. Tehát nem a történelem egy időszakára, mert az idő önmagában véve transzcendens fogalom: az ember számára megnevezhetetlen, megismerhetetlen, meghatározhatatlan, így aztán független is az embertől, viszont az, ami benne s velünk történik (az élmény, a személyes megismerés): az maradandó. Ezért is törekedtem arra a majd negyven esztendős pedagógiai pályám során, annak minden szintjén és minden szakaszában, hogy ne a leckét kérjem számon a rám bízott diákon, hanem hogy élményévé, léte tartalmává és organikus részévé tegyem annak, amit csak a kivételes nagy szellem volt képes sajátjaként megélni. Nos, ha ezt sikerült elérnem, tehát tanári munkámban eljutnom arra a magaslatra, hogy egykori diákjaim ne az osztályzatot, érdemjegyet osztogató ítélőmestert, hanem e szándék megvalósítóját ismerték fel bennem, akkor elértem azt, amit életem céljának tartottam.
* Nemrégiben a Magyar Tanszék napján is köszöntötték Önt a 85. születésnapja alkalmából. Bizonyára továbbra is figyelemmel kíséri az intézményben folyó munkát. Milyen érzés az, hogy a volt diákjai továbbra is tanár úrként emlegetik, vagyis számukra Ön a mindenkori Tanár Úr?
- Részben a már elmondottakban rejlik a válasz, mert azok egyszersmind arra is rávilágítanak, hogy a tanári tevékenységgel összefüggő kérdések aligha elégedhetnek meg a köznapi szóhasználat igen-nem válaszainak egyikével. Mégpedig azért nem, mert a tanári teendők szorosan az emberhez, életünk ezer komponenséhez kapcsolódnak. Ez pedig föltételezi, hogy a tanár ne csupán a szaktárgyához értsen, s abban tegyen szert akár nemzetközi hírnévre is, hanem annak értelmi, pszichikai, élettani, etikai s ezernyi más vonatkozásához is. Másképpen szólva: ismerje szaktárgyának életünk egész kapcsolatrendszerével való összefüggéseit.
* Foglalkoztatja-e a politika, pontosabban a vajdasági magyarság jelenlegi helyzete, és mi a véleménye róla?
- A végére hagyta a legkevésbé ínyemre való kérdést. Persze, az lenne a legegyszerűbb (de a legpontatlanabb is), ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat. E helyett inkább ezt mondom: azt tartom hibának, hogy a politikát messze minden egyéb emberi tevékenységünk, életmegnyilvánulásunk, létezésformánk elé helyezzük, s hajlamosak vagyunk azokat a politika függvényeként kezelni. Mint nyelvtanárt sokat foglalkoztatott a nyelvhasználat kérdése, ami ma a politikusok dolga. Holott... Ennek a problémának többek között egy ötvenoldalas kiadványt szenteltem (Nyelvművelő füzetek sorozat: Nyelvhasználatunk etikája. Forum, 1985.) és egy 230 oldalas könyvet (Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk, 1997). Ezekben a dolgozatokban az a felfogásom jutott kifejezésre, hogy nyelvünk funkciózavaraiért maga a beszélő és író embernek a nyelv kérdéseiben tanúsított magatartása, állásfoglalása, szemlélete a felelős. Tehát a hibás, a ferde nyelvtudat. Csak egyetlen példát említek erre. Ma már a nyelvtudomány minden ága (a szociolingvisztika, a pszicholingvisztika, az etimológia, az összehasonlító és történeti nyelvészet, a lexikográfia stb.) egységesen vallja, hogy az ismeretszerzés, -átadás, értelmezés, közlés, fogalmi megismerés, tanulás stb. legmegfelelőbb eszköze az anyanyelv. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy az anyanyelven birtokunkba vett fogalom sokfelé indázó és kapcsolódó jelentésével, rokon értelmű szavaival, tágas körével ragad meg a tudatunkban, szemben az idegen nyelvvel, amelynek az új fogalmat jelölő szava rendszerint egyszerű szótári megfigyelés szintjén él tudatvilágunkban. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az anyanyelven elsajátított ismeretnek szélesebb a köre, kiterjedése, minden dimenziója. Az így szerzett ismeret, tájékozottság és képzettség tehát meghaladja a fogyatékosabb nyelvismeret révén birtokunkba jutottakat. Márpedig a társadalomnak lehetőleg magas szinten képzett, széles körű ismeretekkel rendelkező szakemberekre van szüksége. A különféle szintű oktatás megszervezése, rendjének kialakítása (így pl. nyelvének kijelölése) mégsem nyelvi szempontok szerint történik, hanem politikai - nemzet-állami - érdekek játszanak benne vezető szerepet. Természetesen a fentebb említett eszményi cél (az anyanyelven történő oktatás biztosítása akár a legfelsőbb fokon is) csak kitartó és következetes munkával valósítható meg, ezért ennek elemeit, ahol csak lehet, mindenütt és mindig érvényre kell juttatni.
Ezek után magamnak is feltehetem a kérdést: foglalkoztat-e a politika? Erre azt mondhatom, hogy ,,mint olyan”, a maga nemében nem foglalkoztat. Tehát nem foglalkoztat önmagáért, csak szaktudományomat, tanári munkámat érintő és befolyásoló voltában. De hát: politikának nevezhető-e még és már az efféle érdeklődés vagy tevékenység ilyen áttételben?
* Min dolgozik jelenleg?
- Ahogy változó (inkább hanyatló, mintsem felfelé ívelő) testi-szellemi állapotom ezt lehetővé teszi, igyekszem azzal foglalkozni, mint eddig. Valaki nemrég múlt 85. születésnapom alkalmából is föltette ezt a kérdést. Ez indította el bennem azt a gondolatsort, amelynek a végén arra a megállapításra jutottam, hogy én valójában semmi egyebet sem tettem életem folyamán, mint hogy erőm, képességeim, tudásom és ismereteim szerint megpróbáltam eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amelyeket irántam támasztottak, de ami minden közszolgálatban lévő ember kötelessége. S ha ezt kielégítően végeztem, s ha ezért a múltban olykor valamilyen emlékplakettben vagy másféle elismerésben részesültem, azt következetesen olyképpen köszöntem meg, hogy ,,Igyekszem rászolgálni”. Így volt ez úgyszólván mindmáig, életem 85. évének a betöltéséig. Merő önáltatás, üres ígérgetés lenne azonban, ha a lap megtisztelő érdeklődésére is így tekintenék. A 85. évét betöltött ember elégedjen meg azzal, hogy leteszi az olvasó asztalára, amit hosszú élete és munkássága alatt elért: tapasztalatait, amelyekre szert tett, tanácsait a nálánál fiatalabbaknak, a tanulságokat, amelyeket belőlük levont. Hadd zárjam azzal, hogy mindehhez Zenta adta az indíttatást és az útravalót. Magam pedig úgy végeztem feladataimat, hogy mindmáig megmaradtam zentainak, s nem lettem sem újvidéki, sem ,,másvidéki”. Ez utóbbit csak azért említem, mert a beszélgetésünk elején föltett kérdésben elhangzott egy óvatlanul kimondott megállapítás arról, hogy szülővárosomat már évtizedekkel ezelőtt ,,elhagytam”.