Az egyetemen valamennyien a német idealizmus szigorlattól tartottunk, majdhogynem rettegtünk. Utólag visszagondolva: nem ok nélkül. Az idősebb hallgatók, de a filozófia szakon oktató tanárok is tettek róla, hogy komolyan vegyük a kurzusokat. Például a Hegelt előadó tanár — aki az előadásain a többszörösen összetett mondataival hozott bennünket folyamatosan zavarba — azzal kezdte az első órát, hogy bejelentette: nála Hegel is csak közepes osztályzattal menne át a vizsgán.
„Aki megcsinálja a szigorlatot, az már a kezében érezheti a diplomát” — mondták az idősebb hallgatók. És valóban voltak szaktársaink, akik elvéreztek. „Értelmetlen és extravagáns szószövedékek összebogozásában, amilyeneket azelőtt csak az őrültek házában ismertek — ezt végül is Hegel érte el, s eszközévé tette a legnyíltabb általános misztifikációnak, amit valaha látott a világ” — vallotta a német gondolkodó egyik filozófustársa. Egy-egy szöveget, művet többször is el kellett olvasnunk, hogy megértsük, a sajátos nyelvezetű mondatok értelmének kibogozása nem volt könnyű feladat. Nem Jókaiból, Madáchból vagy József Attilából kellett felkészülnünk, nem őket olvastuk, hanem több ezer oldalnyi Kantot, Fichtét, Schellinget meg Hegelt. Másfél órásak voltak az előadások, körülbelül ennyi ideig tud az ember egy bizonyos dologra figyelni, a tanárok előadták a kötelezőt, és javukra legyen mondva, hogy különféle oktatáspedagógiai módszerekkel igyekeztek minél „színesebbé” tenni az órákat. Mindenesetre az órákon sosem unatkoztunk. Volt, aki a maga által gyártott különféle összeesküvés-elméletekkel szórakoztatott bennünket, de a tanárok közül többen gyakorló jogászok voltak, vagy éppen a jogi karon is előadtak, s különféle történeteket meséltek. „Szoktam mondani a jogászhallgatóknak, hogy az, aki az igazság végett szeretne ügyvéd lenni, az jobb, ha mindjárt kiiratkozik” —jelentette ki egyikőjük. Mennyire igaz ez a megállapítás! Trianon után mi magyarok ezt jól tudjuk, de a szerb nép is valami hasonlót él most át, Kosovóval kapcsolatban s a horvát tábornok, Gotovina szabadon bocsátása után.
Talán tévesen igazságszolgáltatásnak hívják azt, ami tulajdonképpen jogszolgáltatás. Régen tudjuk, hogy az, ami jogos, sokszor nem igazságos. Tudják ezt a temerini fiatalok is, akik közül Horváth Árpád, a legfiatalabb elítélt kemény fába vágta a fejszéjét. Könyvet írt. Lejegyezte a temerini eset krónikáját. Volt rá ideje, hiszen több mint nyolc éve bűnhődik. A Hét Nap, több számon keresztül, ebből a könyvből közöl majd részleteket. Ez az ő történetük, az ő perspektívájukból szemlélve. A másik „oldal” történetét jól ismerjük: az öt temerini fiatalt összesen 61 évnyi börtönbüntetésre ítélte a szerb „jogszolgáltatás”. Minden jóérzésű és józan gondolkodású ember — legyen az akár magyar, akár szerb — tisztában van azzal, hogy az ítélet drákói szigorral csapott le a magyar fiatalokra. De ez az ő (i)gazságuk volt, példát statuáltak. Így szokás ez a balkánon, a balkáni demokráciákban.
Árpád könyvbe foglalta mindazt, amit átéltek, ami történt velük. A neveket személyiségi jogokra való tekintettel megváltoztatta, de azt gondolom, ettől semennyivel sem lett hiteltelenebb a történet. Ismerje meg az olvasó az Ő igazságukat.
