Kirándulásunk mindszent havának harmadik szombatján történt. Sándoregyháza falucskájának határában.

Pontosabban fogalmazva: a hídon innen s a (település)táblán túl. A Duna és a Dunavac folyóág mentében. Aljában annak a töltésoldalnak, ahol az EuroVelo 6-os jelzésű nemzetközi kerékpárút is húzódik. Időről időre szemerkélő esőben, mely vacilláló időjárás alkalmasint az autó csomagtartójából előhúzott gumicsizmák használatát is indokolttá tette. Különben tutira beragadtunk volna. Így legfeljebb csak lenyűgöztettünk. A kitárulkozó táj szépségétől, illetve mindama hátrahagyott emberi „produktumkörítés” látványától, amely lebomlási félideje akár évszázadokban is mérhető. Annyi időnk viszont egyelőre nem volt. Legfeljebb egy-két órácskánk, melybe értékként — bármennyire is szokatlanul hangzik — az apa-fia hallgatás is beléfoglaltatható. Volt.

Napokkal később állt össze a kép, hogy az érkezésünkkor/távozásunkkor látott információs táblán feltüntetett Sándoregyházai sziget (eredetileg: Ivanovačka ada) nevű speciális természeti rezervátumnak csupán az északi martján gyalogol(hat)tunk a jelzett napon kicsiny nagyfiammal. A lényeg állítólag a folyam túlsó oldalán keresendő. 6,07 hektár összterületen, ahová 1961 és 2009 között csak külön engedéllyel lehetett belépni. Lévén a környék első fokú állami védettség alatt állt. Napjainkban a harmadik fokozatra módosult.

Vagyis az ember is kapott egy leosztást. Egyelőre. Hiszen azért viselkedni is kellene tudnunk. Mert e vidéken igazán őshonos fajoknak csupán a szúnyogfa (Ulmus laevis), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), a fekete és a fehér nyár (Populus nigra/alba), a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a fehér fűz (Salix alba) tekinthetőek, illetve a madarak közül a rétisas (Haliaeetus albicilla). No, de a gátra is jut egy-két „szegénylegény”. Daru, gém, esetleg megtűrt kormorán/kárókatona alakjában.

Mivel mi eleve kizárólag fényképezési szándékkal érkeztünk, elemózsiás tarisznyánkból csak a morzsákat bocsájtottuk a közjó (és a talajt benépesítő állatkák) rendelkezésére. Mely gesztus persze nemhogy a víz szintjét nem emelé meg, de még fodrozásokat sem kezdeményezett. Legfeljebb egy rendhagyó bátorságpróbát az éppen elébünk kerülő függőhídon. Apropó, bátorság! Utólag alaposabban belegondolva, a dobogó legfelsőbb fokán hárman is osztozhatnánk. Mi ketten meg egy brekusz. Vagyis béka. A kétéltű, mely már-már „pókerarccal”, nyugodtan fogadta és tűrte az alkalmi fényképezést. Feléje. Száraz tónak nedves partján. Holott ő nagyon is élő volt! Hogy mit véthettek szegénynek felmenői szép emlékű őseink ellenében, azt aligha fogjuk mostanság/egyhamar érdemben megtudni.

Valami azonban mégiscsak történhetett közöttük, ha már egy korabeli (a noviszádi Testvériség-egység Könyvkiadóvállalatnál 1956-ban kiadott) „füveskönyv” 165. oldalán található néprajzos bejegyzése is imígyen rendelkezik róluk a nebulóknak: „Ha béka néz rád, ki ne nyisd a szádat, megolvassa fogaidat, s mindig fognak fájni.” Na, tessék!

És ha már a szervizeléseknél tartok, hazaérkezésem után a négykerekűm igényelt megkülönböztetett figyelmet. Előbb a „patkókat” kellett lecserélnem, majd a meghibásodott hőszabályzó helyébe szereltetni be újat. Aprócskának tűnő, mégis fajsúlyos jelek sorozata hozta az intést. Frissítést, mégpedig halaszthatatlanul, ez most a követelmény! Az eddigelé ismert és alkalmazott terepjáró munkamódszereimben is. Különben is idényzárás következik. Hogy meddig, annak valóban csak a Jóisten a megmondhatója.

Egy dologhoz viszont nem fér semmi kétség: azokat a régi átjárókat semmi szín alatt, bármily körülményre hivatkozva sem (lenne) szabad teljesen becsuknunk. Mert bizony az elvesztett, beteljesületlen maradt álmoknál is van rosszabb. Elnyomni magunkban minden vágyat az újbóli álmodáshoz. Nos, ez utóbbi még véletlenül sem lehet alternatíva!