* Milyen érzéssel töltötte el a legutóbbi díj átvétele? Inkább lezárásként vagy újabb ösztönzésként tekint rá?

— A könyv kutatómunkám legjavát tartalmazza. Megelégedéssel tölt el, hogy nekem ítélték ezt a rangos elismerést. Mégsem a lezárás szót használnám, hanem az összegzést. Nem mondhatom ugyanis, hogy nincsenek ötleteim, hogyan folytathatnám kutatómunkám. Mi több, tervem mindig több van, mint amit meg tudok valósítani. A vajdasági magyar irodalom történetének újragondolása feltétlenül ezek közé tartozik.

Fotó: Czimbal Gyula 

* Pályája során több szerepkörben is helytállt: volt szerkesztő, kiadóigazgató, egyetemi tanár. Hogyan tekint vissza erre a sokirányú szakmai útra?

— A kisebbségi értelmiségi pálya nem túl szívderítő: legtöbb esetben az ember munkába áll, és onnan is megy nyugdíjba. Van ebben valami sorsszerű, hiszen a kisebbségi lehetőségek nem korlátlanok. Az én pályám ilyen szempontból nem szokványos. Az egyetemi oklevelem megszerzése után a Forum Könyvkiadóban helyezkedtem el, a Híd folyóiratot szerkesztettem. Olyan tekintélyes emberektől tanulhattam a szakmát, akik egyúttal egyetemi tanáraim is voltak. Bori Imre irodalomfelfogása nagy hatással volt rám, az, tudniillik, hogy nemcsak a már befutott alkotókra érdemes figyelni. Sokszor sokkal nagyobb szellemi izgalom egy kívülállóra, egy különleges, a kánonba beilleszthetetlen alkotóra odafigyelni, felfedezni magunknak. Az, hogy bennem egyébként is van egyfajta szociális érzékenység, hogy együttérzek a szenvedőkkel, és bosszant az igazságtalan kirekesztés, mindig az elesettek, a gyengébbek, a kisebbek pártjára állok, csak kedvesebbé tette számomra ezt az irodalomszemléletet. A szerkesztés gyakorlati tevékenység, olyan kiemelkedő szerkesztőktől tanultam meg az operatív munkát, mint a költő Ács Károly vagy a kritikus Tomán László. A könyvkiadónak egykor irodalomformáló szerepe volt, nemcsak kiadta a munkákat, hanem tervezte, ösztönözte is az irodalmi életet. Nagy tapasztalattal rendelkező lektoroktól és korrektoroktól tanultam a kézirat-előkészítés munkáját. Fiatal korom ellenére ezek a nagy tudású és tekintélyű emberek egyenrangúként fogadtak maguk közé — ez nagy ösztönzőerő volt. Jeles írók, például Tolnai Ottó, Gion Nándor, Domonkos István munkáit szerkesztettem, egykori tanáraim monográfiáit rendeztem sajtó alá. Legjobban azonban kortársaim munkáival szerettem foglalkozni, fiatal költők és prózaírók antológiáját szerkesztettem. Magam sem tudom, hány író-költő pályáját indítottam el. Kitanultam a szakma összes fortélyát: segédszerkesztő-gyakornokból segédszerkesztő, majd szerkesztő lettem, végül pedig kiadóigazgatói feladatokat is elláttam. Aztán új lehetőség adódott: a belgrádi Tankönyvkiadó Intézet szerkesztőt keresett, és én úgy döntöttem, munkahelyet váltok. Mivel az is szerkesztői munka volt, azt hittem, csak épületet és közeget cserélek, viszont a tankönyvszerkesztés egészen más szakma. Szerencsés évek voltak ezek: a háború után akkor adódott lehetőség arra, hogy új tankönyvek készüljenek magyar nyelvből és irodalomból. Mi több, elsőként zenei nevelésből is, méghozzá Kodály-módszerrel! Ezeknek a tankönyveknek a szerkezetét és módszerét kellett kitalálnom. Számomra aranykor volt ez az időszak, szakami fejlődést jelentett, a tankönyvkiadóval bejártam Európa legnagyobb könyvvásárait, megismerkedtem a legkorszerűbb oktatási eszközökkel és módszerekkel. Azt szoktam mondani, hogy a munkaadóm, egy alapvetően szerb nyelvi környezetben, jól tudta hasznosítani magyar és német nyelvi ismereteimet. És ez kölcsönös megelégedésünkre szolgált.

* Ma az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének rendes egyetemi tanára. Oda hogyan vezetett út?

— Mivel pedagóguscsaládból származom, az oktatás sohasem volt a terveim között. Az egyetemi oklevél megszerzése után azonban továbbtanultam: előbb magiszteri tudományos fokozatot szereztem. Miután doktoráltam, a Magyar Tanszékre kerültem. Előbb verstant, folyóirat-kultúrát és vajdasági magyar irodalmat tanítottam, majd átvettem a XX. századi magyar irodalommal kapcsolatos tárgyakat és a kortárs magyar irodalmat alap- és mesterstúdiumon. Szerb nyelven is tanítok a magyar mint idegen nyelv szakon, valamint kulturológián. A doktori képzésből is kiveszem a részem.

* Hat évig, 2018 és 2024 között Ön volt a tanszékvezető. Miben különbözött a tanszékvezetői feladat az oktatói és kutatói munkától? Mit tartott akkor a legfontosabb szakmai és emberi feladatnak?

— A munkám két részből állt, melyek természetesen nem választhatók el egymástól: a hallgatókkal és az oktatókkal való együttműködésből. Szerettem volna sok tanórán kívüli tevékenységet szervezni, szorosabb kapcsolatot kialakítani a diákokkal, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami érdekli őket. Amíg tanszékvezető voltam, sikerült néhányszor tanulmányi kirándulást szervezni. Sokan először jártak Budapesten! Nagy élmény volt a Nemzeti Galéria felkeresése, látogatás a Széchényi-könyvtárban, a Magyar Zene Házának interaktív tárlata, színházi előadások megtekintése. Hogy a tanulás ne csak száraz tananyag-elsajátítás legyen. Az igazi értelmiségi létforma megismertetése is a célok közé tartozott. De azt is elértem, hogy a hallgatók a tanszéket a sajátjuknak tartsák, fontosnak gondolják népszerűsítését, és például teljesen önállóan működtették a tanszék TikTok-csatornáját. Az oktatókkal együttműködve pedig a tanszéknek mint kisebbségi oktatói-kutatói intézménynek új, stabil és hosszan tartó nyelvészeti és irodalomtudományi profilt kellett kialakítania. A nyelvészet a névtankutatásnál állapodott meg, míg az irodalomtudomány a minoritáskutatásnál. Eddig öt alkalommal rendeztünk nemzetközi rangú konferenciát a minor irodalmak témaköréből, kiváló előadókkal Budapestről, Pécsről, Szegedről, Bécsből, Pozsonyból, Prágából, Eszékről, Mariborból, Varsóból, Csíkszeredából, Kolozsvárról, Nagyváradról. Valódi kutatóműhellyé váltunk. Ezt tartom legnagyobb tanszékvezetői eredményemnek. Ennek tudatában adtam át a tanszékvezetést egy évvel ezelőtt fiatal kolléganőmnek, Novák Anikónak.

* A minoritáskonferencia előadásai a Hungarológiai Közleményekben jelentek meg, melynek Ön a főszerkesztője.

— A Hungarológiai Közleményeket 2010 óta jegyzem főszerkesztőként. Ez idő alatt lett a Magyar Tanszék lektorált tudományos folyóirata, ami azt jelenti, hogy mielőtt megjelennek a tanulmányok, mindegyikről két-két anonim pozitív véleményt kell beszerezni a szakma elismert képviselőitől. A folyóirat koncepciója már évek óta azonos: az 1. és a 4. szám vegyes, a 2. a minoritáskonferencia anyagát, a 3. pedig a nyelvészeti tanácskozás előadásait tartalmazza. Sikerült a kiadványt a szerbiai folyóiratlistán a legmagasabb kategóriában (M51) elismertetni, továbbá nemzetközi folyóirattá vált, és felkerült az ErihPlus listára, amely növeli fontosságát, egyúttal azt jelenti, hogy nem csupán a tanszék tanárainak folyóirata már, mint korábban, hanem munkatársai több mint a felének kötelezően külföldi kutatókból kell állnia. Olvasható az EBSCO és a CEEOL nemzetközi tudományos adatbázisban. Ezeknek a céloknak az elérését tartom az elmúlt tizenöt év legnagyobb vívmányának.

Fotó: Ótos András / Magyar Szó

* Legújabb, díjazott kötete Hovatartozás-tudat, transzkulturalitás, poétikai tapasztalat címmel jelent meg. Olyan kérdéseket jár körül benne, mint a migráció, a többnyelvűség vagy az identitás rétegzettsége.

— Kötetem anyagának egészét sokan nem ismerhetik nálunk. Egy része most jelenik meg először magyar nyelven, a tanulmányokat angolul, szerbül, horvátul publikáltam, és máris jelentős a nemzetközi idézettségük. Ennek oka egyrészt az egyetemi követelményrendszerben keresendő, másrészt kutatási témám jellege miatt alakult így. Éppen ezért gondolom, hogy érdemes néhány szóval megmagyarázni a címben megjelenő transzkulturalitás fogalmát. Multikulturalitásról, interkulturalitásról hallottunk már. A transzkulturalitás viszont egészen más, a kultúrának egészen eltérő szemléletét teszi szükségessé. Amikor ezt a fogalmat megalkották, még nem volt sejthető, milyen óriási migránsáradat kezdődik az ezredfordulón. Mégis a migrációhoz hasonló kulturális határátlépést feltételez. A koncepció abból indul ki, hogy a kultúrák nem olyanok, mint a különálló szigetek, nem lehet egymástól szigorúan elhatárolni őket, különösen nemzeti alapon nem. A transzkulturalitás nézőpont kérdése is, ami gyökeresen más szemléletmódot tesz szükségessé, mint amilyet megszoktunk. Sokféle poétikai jellemzőt társíthatunk a transzkulturalitáshoz. Az egyik ezek közül az autofikció. Vagyis az, hogy a sokáig divatos tétel, mely szerint a szerző halott, nem érintette meg ezeket a munkákat. Felvállaltan önéletrajzi jellegűek. Ahhoz, hogy egyáltalán transzkulturális irodalomról beszéljünk, elengedhetetlen, hogy a szerzőről is beszéljünk. Ez változást hozott általában az irodalmi művekről való beszédben. A másik a történetelbeszélés központi szerepe, linearitása és ennek megfelelően viszonylag hagyományos módja. Harmadikként egy tematikai jellemzőt említhetek: ezekben a regényekben a főhős azt beszéli el, hogyan hagyta el otthonát, hogyan illeszkedett be új társadalmi környezetébe. Az évek során, feltevésem szerint, létrejött egy olyan irodalmi korpusz, amelyet transzkulturálisként nevezhetünk meg. Fő kritériumként pedig a nyelvváltást jelölhetjük meg. Ezek a szerzők nem első nyelvükön (régi szóhasználattal: anyanyelvükön) írnak, hanem tanult nyelvükön, „munkanyelvükön”. A XX. század végén és a XXI. század elején elsősorban német és angol nyelvterületen jelentek meg ilyen alkotások.

Az interjúalany archívumából

* Ön hogyan került kapcsolatba ezekkel a művekkel?

— Ezeknek az alkotóknak kettős vagy többes identitásuk van. Én kizárólag azokkal foglalkozom, akiknek mindkét nyelvét ismerem. Érdeklődésemet akkor keltette fel a téma, amikor a magyar irodalomhoz — és közvetve hozzám is — köze lett, amikor megjelent Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl című regénye. Egy becsei származású írónő német nyelven meséli el, hogyan lesznek a szülei gastarbeiterek, és ő maga hogyan illeszkedik be új környezetébe. Vajdasági világunk történetét mondja el. A regény elnyerte a legjobb könyvnek járó díjat német nyelvterületen, Svájcban és Németországban. Magyarországon éppen csak felfigyeltek rá. Nálunk viszont enyhén szólva sem fogadták lelkesedéssel. Roppant izgalmas, mégsem szeretünk azzal szembesülni, hogyan látnak bennünket mások. A transzkulturális irodalmi művek arra mutatnak rá, hogy ne csak egyetlen szempontból nézzük világunk jelenségeit, hanem igyekezzünk felülvizsgálni saját pozíciónkat.

* De ha valaki nyelvet vált, az elfelejti az anyanyelvét! Hogyan lehet ezt a szemléletmódot összeegyeztetni a kisebbségi helyzettel, ahol azért kell küzdeni, hogy a gyerekek az anyanyelvükön tanuljanak?

— Transzkulturalizmusról kisebbségi helyzetben beszélni azért is kényes kérdés, mert első látásra — külön kiemelem: első látásra — ellentétes a kisebbségi elvekkel, amelyek szerint a nyelv elhagyása vagy a többes identitás és ezek következménye, az asszimiláció nemkívánatos jelenség. Sohasem megbocsátható. És mégis, gondoljuk csak át, miről szól a transzkulturális irodalmi korpusz — az otthon önként vállalt vagy kényszerű elhagyásáról, miközben a szerző gondolatai az elhagyott és az új haza közt oszcillálnak! Az identitáscseréről, a nyelvváltásról — amelyek sohasem mennek végbe problémamentesen. Az új nyelv és kultúra elsajátítása nagyon is traumatikus élményként jelenik meg. A nyelvváltás is különös módon jön létre — ezek a szerzők szándékosan vétenek munkanyelvük szabályai ellen, és háttértextusként működtetik például német szövegeikben a magyar nyelvet. Identitásukban nagyon sokszor megmaradnak magyarnak. Gyakran azt érzékeltetik, hogy az identitás a nyelvnél is tartósabb entitás.

* A könyv még számos érdekes kérdést vet fel. Foglalkozik a vajdasági magyar irodalom transzkulturális vonatkozásaival és fordítási kérdésekkel. Különösen figyelemfelkeltő, amikor azt mondja, hogy a magyar felmenőkkel bíró nyelvváltó írók művei esetében a magyart kell magyarra fordítani. Röviden, mi a transzkulturális kutatásainak a legfőbb tanulsága?

— A transzkulturalitás kutatása nem régi keletű. Meggyőződésem, hogy ha a vajdasági magyar író már korábban ismerte volna a transzkulturális irodalmat, azt, hogy nyíltan lehet beszélni saját identitásának kérdéséről, saját családjának élményeiről, nyelvi tapasztalatairól, és ha tudta volna például, hogy a nosztalgia nem szégyellnivaló dolog a nagyvilágban — sokkal nyitottabb lehetett volna a környezetére és az irodalmi jelenségekre is. Felszabadulhatott volna az állandó kánonkövetés kényszere alól. Azt hiszem, másként alakult volna ennek az irodalomnak a története az elmúlt években. Végezetül csak azt mondhatom mindenkinek, ismerje meg a transzkulturális irodalmat és a transzkulturális életérzést — olyan szabadság nyílik meg előtte, amelyet korábban sohasem tapasztalt.