Milyen érzés, amikor egy idegen ország válik az otthonunkká? A vajdasági falvak és városok utcáin néha egészen szokatlan sorsok találkoznak. Képzeljünk el egy indonéz papot, amint éppen disznóvágásra megy, egy moszkvai nőt, aki Horgoson talált nyugalmat a nagyvárosi élet után, egy kínai fiatalt, aki Szerbia és Kína kulturális hídját építi, vagy egy magyarországi édesanyát, aki átlépve az országhatárt lelt új otthonra és álmai munkájára. Négy különböző világból érkezett ember, négy személyes történet arról, hogyan vált számukra Szerbia a nyugodt, barátságos új élet színterévé.
Elias Ohoiledwarin verbita szerzetes atya Indonéziában született, tanulmányait Budapesten végezte. 2016 decemberében érkezett Nagybecskerekre. Új állomáshelyére Német László püspök atya hívta meg, mivel Suhajda Lajos atya halála után egyedüli verbita maradt, ami ellentmond a rend szabályainak, ezért elkerülhetetlen volt egy új verbita érkezése, a választás pedig Elias atyára esett, akinek Budapesten és Magyarország több pontján több mint tízévnyi tapasztalata volt már a papságban, de így is éles váltás volt a nyüzsgő nagyváros után a bánáti plébánia. „Miután átjöttem ide, rájöttem arra, hogy ez itt a mennyország” — emlékszik vissza nevetve, hozzátéve, hogy Vajdaságban sokkal nyugodtabbnak találta az életet és az embereket, mint a magyar fővárosban. Őszintébbek, közvetlenebbek, barátságosabbak, nyitottabbak — sorolja a helyiek jó tulajdonságait, akikkel hamar személyes kapcsolatot építhetett ki.
Elias Ohoiledwarin (Kartali Róbert)
Bár a helyieket először meglepte az egzotikus külsejű, távoli földrészről érkezett új plébános, nyitottságuk és Elias atya közvetlensége hamar feloldotta a kezdeti feszengést. Plébánosként házszenteléskor házról házra járta végig a híveket, és teljesen elfogadott lett a helyiek körében. Néhány hónap kellett ahhoz, hogy a kezdeti idegenkedés feloldódjon, és Elias atyára ne vendégként, hanem a közösség teljes értékű tagjaként tekintsenek. Ezután már meghívták mindenhová: reggelire, ebédre, vacsorára, disznóvágásra, lakodalomba, sőt a temetések utáni halotti torokra is.
Atyaként ma már a mindennapok része Nagybecskereken, az utcán sétálva sokan köszönnek rá, ami Budapesten elképzelhetetlen lett volna. Elias atya úgy érzi, új szolgálati helyén valóban megtapasztalta a békét, a nyugalmat és az egyszerű élet örömét, saját szavai szerint mindez gyönyörű ajándék Istentől számára.
A vajdasági nyugalom vonzerejét tapasztalta meg Anasztaszija is, aki néhány éve Moszkvából költözött a Magyarkanizsa melletti Horgosra. A világvárosi tempót maga mögött hagyva itt saját vállalkozásba kezdtek férjével, tapasztalatait felhasználva ma már ő maga segít más orosz nemzetiségű embereknek az itteni letelepedésben. Moszkva nyüzsgő forgataga után a határ menti Horgos csendje és lassabb életritmusa óriási váltás volt számára, de éppen erre vágyott. Anasztaszija szerint semmi nem hiányzik neki Oroszországból. Azt vallja, hogy a határ menti faluban minden megvan, amire szüksége van. „Itt sokkal nyugodtabban élünk, és az emberek hihetetlenül barátságosak” — meséli, kiemelve, hogy a helyiek nyitottsága mindenben segítette a beilleszkedését. Úgy érzi, Horgoson megtalálta azt a kiegyensúlyozott, biztonságos közeget, amelyre mindig is vágyott, és esze ágában sincs visszaköltözni a kaotikus orosz fővárosba.
Van, aki nemcsak egy másik országból, hanem egyenesen egy másik kontinensről érkezve talál otthonra Szerbiában. Čeda kínai származású fiatalember, aki először 2012-ben járt az országban, akkor egy interjúsorozat kapcsán ismerkedett meg belgrádi és újvidéki egyetemi rektorokkal, köztük Milena Dragičević Šešićtyel, aki akkoriban a Belgrádi Művészeti Egyetem rektora volt. Annyira megtetszett neki a légkör, hogy megkérdezte a rektor asszonyt, folytathatná-e nála a mestertanulmányait, amire a válasz persze igen volt, így egy évvel később, 2013-ban visszatért, és itt végezte el a mesterképzését, kulturális menedzsment szakon. Azóta életét megosztja Szerbia és Kína között: jelenleg fél évet Kínában, fél évet pedig Szerbiában tölt. Összekötő szerepet vállalt a két ország között, amikor megalapította a Szerb—Kínai Oktatási Cserekapcsolatok Egyesületét (Association for Educational Exchange between China and Serbia), mely oktatási és kulturális programokat szervez. Meggyőződése szerint a szerbiai felsőoktatás színvonalas, és érdemes nemzetközi szinten is láthatóbbá tenni.
Čeda
Munkája kétirányú: amikor Szerbiában tartózkodik, kínai diákoknak és intézményeknek nyit kapukat, amikor pedig Kínában van, szerbiai résztvevők számára szervez látogatásokat, cserediákprogramokat és rendezvényeket. Ezzel a területtel elsőként kezdett el tudatosan foglalkozni Szerbiában, így mára versenyképes szereplővé vált a szerb—kínai oktatási és kulturális kapcsolatokban. Bár a szerb nyelv elsajátítása és az ügyintézés kezdetben nehézséget okozott számára, mára otthonosan mozog az országban. Barátai gyakran tréfásan azt mondják róla, hogy félig már szerb: slavákra hívják, templomba jár velük, és úgy érzi, valóban beilleszkedett. A jövőjét egyértelműen Szerbiában képzeli el, ahol kiterjedt kapcsolatrendszert, intézményi együttműködéseket és stabil szakmai hátteret épített ki.
Nem szükséges azonban több ezer kilométert utazni ahhoz, hogy valaki új otthonra leljen Szerbiában. Pajić László Mária számára Vajdaság sosem volt teljesen ismeretlen terep. A szerb határhoz közeli Balotaszálláson nőtt fel, később Szegeden tanult, ahol kollégiumi évei alatt számos vajdasági magyarral kötött barátságot, és rendszeresen járt át a térségbe. Hollandiában másfél évet töltött, majd 2013-ban hazaköltözött Magyarországra. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi férjével, aki akkoriban Újvidéken élt, így Mária egyre gyakrabban látogatta Vajdaságot. „A vajdasági mentalitás közelebb áll hozzám, mint az otthoni” — mesélte lapunknak Mária. Végül 2014-ben döntött a költözés mellett, és Magyarkanizsán telepedett le, mivel férje is innen származik. Munkát a tóthfalui Kaszab István Kollégiumban vállalt, ahol azóta is nevelőtanárként dolgozik, ami igazi hivatás számára: örömmel tölti el, hogy hozzájárulhat a vajdasági fiatalok neveléséhez és fejlődéséhez. Mária azonban nem hallgatja el, hogy bizonyos problémák időnként beárnyékolják a mindennapokat. Az elmúlt években a társadalom polarizáltabbá vált, a feszültségek a hétköznapok hangulatára is hatással vannak. Mindezek ellenére úgy érzi, Vajdaságban megtalálta a boldogságát és a boldogulását: férjével három gyermeket nevelnek, a munkáját álomállásként éli meg, és bízik benne, hogy a közéletben is idővel enyhülnek majd az ellentétek.
Pejić László Mária
Ezek az emberek más-más helyekről érkeztek, más okból és más időpontban. Volt, akit a munka hozott ide, mást a tanulmányai, egy kapcsolat vagy éppen a hivatása. A közös pont nem az indulás volt, hanem az, ami utána következett: a beilleszkedés, a munka, a mindennapi élet megszervezése. Az eltérő életutak ellenére mindannyian Szerbiában, Vajdaságban látták meg a lehetőséget, legyen szó karrierről vagy egyszerűen egy nyugodtabb, emberléptékű életről. Számunkra a történeteik azt mutatják, hogy kellő nyitottsággal és támogatással a kívülről érkező is a közösség részévé válhat, és Szerbia sokszínű közege teret ad annak, hogy valaki valóban otthonra leljen itt, érkezzen a világ bármely pontjáról.
