Mint sok mindennek, a televíziózásnak is van világnapja, mégpedig minden esztendő novemberének vége felé közeledve. A jeles dátumtól függetlenül sajnos a kiegyensúlyozott tévézést még nem sikerült feltalálni. De akadtak egykor vagy akadnak még olyan személyiségek, akik kivételek. Legalábbis nem kellett mímelniük az objektivitást. Betlen János, a sokak által ismert televíziós riporter, újságíró, tolmács és fordító, aki nem mellesleg az idén lett hetvenhat esztendős, kétségtelenül közéjük tartozik. Vele beszélgettem a médiáról és a tévézés utáni életéről.
* Rádiósként kezdte, mégis ikonikus tévés vált önből. Mikor döntött úgy, hogy a televíziózás irányába fordul, és azt kapta-e, amit elvárt, amit elképzelt, amire számított?
— Kezdetben főként külföldi adóknak dolgoztam, mivel akkor belföldön nem lehetett igazat mondani fontos dolgokról. A televíziózás véletlenül jött. A rendszerváltás környékén ugyanis angol nyelven is beszélő híradóst kerestek átmeneti időre. Szóval hívtak, hogy menjek, én meg azt válaszoltam, hogy majd akkor hívjanak, ha már nem lesz cenzúra. 1989-ben viszontválaszként megkaptam, hogy most már nincsen. Ekkor kezdtem különféle késő esti műsorokban dolgozni. Abban az időszakban még este 7-ig semmi fontosat nem lehetett tudni, addig a közéleti történések csendben, a háttérben zajlottak. 19.30-ig azonban az egykori szabad európás kollégáimtól sikerült némi információra szert tennem, és ezekből olyan tévés adásokat készítettem, amelyek inkább rádiós adásokra hasonlítottak. Szóval a témákat képekkel illusztráltuk. Így kezdődött minden. Ezután különféle sorozatok készítését ajánlották fel nekem, például 1956-ról vagy a Kádár-rendszerről. 1994-ben pedig kineveztek a híradó főszerkesztőjévé, de hamar rájöttek, hogy nem igazán szeretném tolni az egykori rendszer szekerét.
Betlen János (fotó: MTI)
* Szinte az egész ország ismerte, illetve ismeri a képernyőről, feltételezem azonban, hogy az állandó közszereplésnek nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak.
— Őszintén szólva én sohasem éreztem a közszereplés hátrányát. Szóval engem soha nem bántottak. Persze volt olyan, hogy egyes műsorokat igazságtalannak tartottak, és ezt sérelmezték, de ilyenből valóban nem volt sok. Az az időszak egyébként is eltért a maitól, akkor mi nem voltunk akkora médiasztárok. Inkább az idősebb generáció ismert bennünket, a fiatalabbak kevésbé.
* Az ön neve kétségtelenül főként a politikai, illetve közéleti témákhoz kötődik, ezért elkerülhetetlen kérdés az úgynevezett médiaegyensúly. Létezett vagy létezik-e egyáltalán? Hiszen a ’90-es éveket jelentős baloldali túlsúly jellemezte, jelenleg pedig az ellenzék hosszú ideje a közmédia jobboldaliságára panaszkodik. Ön egykor belülről, most már inkább kívülről hogyan látja mindezt?
— Szögezzük le, egyenlőség sosem létezett. A médiatúlsúly mindig azoknak kedvezett, akik jobb pozícióban voltak. Ami a televíziót illeti, a kormányok mindig igyekeztek befolyást szerezni, pedig a médiatörvény előírta, hogy a kuratóriumokban egyensúly legyen, azaz négy ellenzéki és négy kormánypárti képviselő. Főként azért lett volna ez fontos, hogy egyszerű többséggel ne lehessen fontos dolgokat eldönteni. De sajnos a médiatörvényt folyamatosan kijátszották az egyes kormányok.
* Az objektivitás előtérbe helyezéséről, a saját vélemény erőszakos képviseletének és hangoztatásának a háttérbe szorításáról, illetve egész egyszerűen a különféle témákhoz fűződő pusztán jóindulatú viszonyulásról mi jut eszébe? Mindezt csak azért kérdezem, mert munkásságát nagyjából ezek tükrözték.
— Mindig is igyekeztem, bár nem mindig sikerült. Politikailag azonban sikerült semlegesnek maradnom, főként azért, mert sohasem színészkedtem. Mindezt elsősorban annak köszönhettem, hogy nem kompromittálódtam az egykori diktatórikus rendszerben, azaz nem hazudoztam az embereknek sem a rádióban, sem a televízióban. Akkoriban sok-sok médiaszereplő színészkedett, de én úgy gondoltam, hogy nekem éppen azért sem kell. Ebből inkább hátrányom született, mert az „igazi profik” szerepet játszanak. Úgy látszik, én nem voltam az.
* A volt kollégái közül sokkal szokott találkozni, beszélgetni, vagy nem értékeli túl az egykori munkakapcsolatokat?
— Nekem nagyon hiányoznak az egykori kollégáim, sőt, azt mondhatom, hogy ezek a kapcsolatok voltak a legfontosabbak a televíziós évekre visszatekintve. Néhány egykori munkatársammal még manapság is összejárunk. Szóval sok szép emlék fűz a tévéhez. Végül is huszonöt esztendőt eltöltöttem a tévészékház falai között, mely időszak alatt azért sokat tapasztalhattam, illetve tanulhattam az országról, illetve emberek ügyes-bajos dolgairól. De őszintén szólva szellemileg egy kissé nagyobb kihívásra számítottam. Én értelmiségi szerettem volna lenni, fordítani, nyelvekkel foglalkozni, de a televízió egy kissé elbutítja az embert. Szóval visszaveti a különféle ambíciókat.
* Hogyan éli meg a tévés korszak utáni időszakot, mivel foglalkozik azóta?
— Körülbelül nyolc éve hagytam abba a televíziózást, de azóta sem távolodtam el teljesen a médiától, hiszen két honlapnak is dolgozom. Az egyik a Metazin, melyet az egykori barátom, Bence György ismert filozófus halála után vettem át. Jelenleg György egykori tanítványával, Pogonyi Szabolccsal egy kissé tudományosabb szemmel próbáljuk vizsgálni a kül- és a belpolitikai témákat. Emellett folyamatosan dolgozunk még egy olyan sajtószemlén, amely a magyar lapokból merít témát mindennap. Mindezt angolra és németre fordítjuk. Ezek a cikkek főként gazdasági szakembereknek, diplomatáknak és külföldi újságíróknak ajánlottak. Szóval azoknak a külföldieknek, akiknek nincsen arra idejük, hogy kutassák, illetve olvassák a magyar sajtót. A honlap neve egyébként Budapost, melyet ha megtekintenek külföldről, akkor képet kaphatnak arról, hogy jelenleg hol tart Magyarország.
