Hűség és lelkiismeret
Perisity Irma
2020.12.28.
LXXV. évf. 51. szám
Hűség és lelkiismeret

A kapcsolatban élők jól tudják, hogy a sikeres páros életnek jó néhány feltétele van. Annak pedig sok oka, ha a felek valamelyike „házon kívül” keresi azt, amit otthon hiányol. Remélem, elég óvatosan fogalmaztam — noha az ötvenen alig túli férfi arra kért, illessem a legcsúnyább jelzőkkel, mert rászolgált.

— Anyám a gyermekkora óta olvassa a Hét Napot, így én is már korán megismerkedtem a lappal — mondja a láthatóan levert férfi. — Ezt csak azért jegyeztem meg, hogy tudja, időnként elolvasok egy-egy történetet, és rájöttem, hogy majdnem mindig nők szólalnak meg. Eleinte úgy gondoltam, valóban nem férfidolog nyilvánosan siránkozni, vagy bevallani, amit titkolni kellene. De így hitvesztetten, belefáradva az életbe úgy érzem, én is mondhatok olyasmit, amiből az okosabbak tanulhatnak. Igaz, fiatalabb koromban magam is úgy gondoltam, senki sem adhat tanácsot, hiszen van nekem magamhoz való eszem, elveim, megrajzoltam az életem útját, melyet végig akarok járni, mindenekelőtt a saját erőmre támaszkodva. De ahogy múltak az évek, az események rácáfoltak az életfilozófiámra, és talán azért kell nyilvánosan gyónnom, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet.

Értelmiségi családban születtem. Van egy két évvel idősebb nővérem, és talán ezért lettem egy kicsit elkényeztetve, mert beváltottam apám kívánságát, hogy fia is legyen. Szép gyermekkorom volt, különösen addig, amíg nem kezdtem a magam szemével, eszével észlelni a dolgokat. Apám délszláv származású, magas termetű, rendkívül jó megjelenésű férfi volt, az anyám pedig alacsony, egy kissé molett, örökké mosolygó, csöndes asszony, aki úgy érezte, apám joggal maradozik ki néha, hiszen a nők csak úgy ragadtak rá. Már középiskolás voltam, amikor egy este arra értem haza, hogy anyám a konyhaasztalra borulva zokog, és az unszolásomra elmondta, hogy apa elment egy hétre az egyik fürdőhelyre egy kolléganőjével. Rettenetesen kiborultam, alig vártam, hogy hazajöjjön, s a szemébe mondtam, hogy fogalma sincs, mi a hűség, és lelkiismerete sincs. Nem akarok olyan ember lenni, mint te — vágtam hozzá.

Egyetemre iratkoztam, de nem volt türelmem a tanuláshoz, olyasmivel akartam foglalkozni, ami szemmel látható eredményt ad. Így dolgoztam mindenfélét: gyárban, magáncégnél, végül vasszakmás lettem, a szüleim legnagyobb bánatára. Még középiskolás koromban megismertem egy lányt, aki olyan volt, amilyennek elképzeltem a páromat. Öt évig udvaroltam, amíg be nem fejezte az egyetemet, csak azután házasodtunk össze. Nagyon szerettük egymást, én voltam az első férfi az életében. Amikor egybekeltünk, az valóban csak az érzelmekről szólt. A feleségem egy rendkívül intelligens, jó természetű teremtés volt, aki otthonról is jó alapokat hozott a házasságba. A szüleink anyagi segítségével két év alatt vettünk egy háromszobás lakást. A párom eleinte jóval többet keresett, mint én, ami bántotta az önérzetemet, de egyébként eszményi társ volt — és ma is az. Semmilyen zavaró körülmény nem befolyásolta az életünket: a szülők akkor jöttek hozzánk, amikor hívtuk őket, sosem ítélkeztek felettünk, büszkék voltak ránk. Született két fiunk, már mindkettő felnőtt, önálló ember.

Időközben sikerült létrehoznom egy olyan műhelyt, amilyenről mindig is álmodtam. Elég gyorsan elterjedt a jó híre, és végre én is jelentősen hozzájárultam a családi költségvetéshez. Magam sem tudom, hogyan történt, de összemelegedtem egy elvált asszonnyal. Kerítést rendelt, és munkaügyben többször jártam nála. A lánya Pesten él, így sokat voltunk kettesben — és megtörtént, aminek nem kellett volna. De nem tudtam kezelni a helyzetet. Az asszony nem várt, és nem is kért tőlem semmit. Én azonban úgy éreztem, kettészakadok. A feleségem tudomást szerzett a viszonyunkról, így kénytelen voltam beszélni róla. A párom teljesen összetört, de azt mondta, a fiúk miatt megpróbálja túltenni magát az árulásomon, ha megígérem, hogy a történetnek vége. Megígértem — és néhány hónapig be is tartottam a szavam. Akkoriban tudtam meg egy rutinvizsgálat során, hogy súlyos beteg vagyok. A feleségem rábeszélt a külföldi műtétre, mely jószerével teljesen az ő jövedelmétől függött, hiszen én nem dolgoztam. Egy hónap után hazajöttem a kórházból, az ápolásom a feleségem feladata lett. Időnként csak sétálni megyek. És mintha más irányított volna, elmentem a barátnőmhöz is. A feleségem pedig meglátott bennünket! Egyetlen szót sem szólt, amikor hazaértem. Egy olyan állapot jött létre, amelyet el sem tudok mondani. De véget sem tudok neki vetni. A barátnőm azt mondja, ő nem vállalja az ápolásomat. A feleségem mindent megtesz, amit kell, de szó nélkül. Visz az ellenőrzésre, mellettem van minden kemoterápia után, éjjel, ha rosszul vagyok, felkel és kiszolgál — de sohasem beszél. Úgy érzem, meghalok a szégyentől. Azzal vigasztalom magam, hogy nem vagyok jellemtelen. Engem apám átkozott meg azért, amit gyerekkoromban mondtam neki. Ezzel a gondolattal könnyebb elviselni az életet.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..