Idézzük csak fel, hogy milyen volt egy Queen-koncert Freddie Mercuryval! Ott állt egy férfi, és függetlenül attól, hogy lassú vagy éppen gyors tempójú dalt adott elő, kirobbant az energiától. Az olyan szerzemények, mint a Love of My Life, az Innuendo, a Show Must Go On vagy a legendás Barcelona — melyet Montserrat Caballéval adott elő — egy másik világba röpítettek. Itt jegyezném meg, hogy az előbb említett Barcelonában a két énekes ugyanolyan mértékben érvényesült, az ilyen nagy kaliberű előadóknál ugyanis nem fordulhatott elő, hogy valamelyikük alárendelt szerepben legyen.

Ejtsünk szót a legendás Sir Tom Jonesról is! Azt mindig is tudtam, hogy egy jó hangú előadóról van szó, ám amikor megtekintettem az első koncertfelvételét, rájöttem, hogy nem mindennapi ember. Már abban a pillanatban rabul ejti a közönséget, amikor a színpadra áll, és még egy hang sem hagyja el a száját. Csodálatos!

Nem szabad megfeledkeznünk a rocknagymamáról, Tina Turnerről sem. Ő az éneklésen kívül — nem akármilyen — táncot is lejtett fellépésein. A kedvencem viszont egyértelműen James Brown. A fickónál azt érzem, hogy a hangot nem kiengednie, hanem folyamatosan visszafognia kellett. Aki esetleg még nem látta, nézzen utána, hogy miként lehet őrületes sikert elérni egy olyan laza dallal, mint amilyen a Sunny. Jamesnek ez is összejött. Az ő verziójában először elindul a jól ismert dallam, majd egyszer csak felgyorsul a tempó, végül Brown üvöltésbe és a rá jellemző, kirobbanó táncba kezd. A vége persze teljes őrület. Az említett előadók az ’50-es, ’60-as, ’70-es években kezdték karrierjüket, és életük végéig „nyomták”, esetenként „nyomják” még ma is — attól függetlenül, hogy nem fiatalok már.

Megint kénytelen vagyok visszatérni arra, hogy a maiak között ilyen előadót nem tudok találni. Félreértés azonban ne essék, manapság is vannak kiemelkedő művészek. Személyes kedvencem például Bruno Mars, ám az ő esetében is az a helyzet, hogy sokan James Brownhoz vagy Michael Jacksonhoz hasonlítják. Egyelőre azonban senkire sem mondták, hogy olyan marsos — lehet azonban, hogy ehhez csak egy kis idő kell.

A gondom egyszerűen az, hogy elveszettnek látszik az őserő. Az, amely az egykor hatalmas karriert befutott előadók sajátja volt. Ők jogosan és nem véletlenül váltak világsztárrá. Persze akkor is volt háttérmunka, viszont közel sem olyan, mint amilyennel napjainkban találkozhatunk. Mivel internet sem létezett még, az élő fellépéseknek külön varázsuk volt, nem lehetett pillanatok alatt elérni egy-egy felvételt. Ennek tudatában talán nem is tartjuk annyira furcsának, hogy például egy Beatles-koncerten a női rajongók — kedvenceikhez közel kerülve — sorra estek össze.

Kétségtelenül más világ volt akkor. Én pedig csupán azt sajnálom, hogy ezekkel a legendás énekesekkel lassan odavész az a bizonyos őserő is…