Kézikönyvek hasábjain valahogyan mindig azt olvasni, hogy a félelem leküzdésére az a legjobb mód, ha szembenézünk annak tárgyával. Jól emlékszem, amikor a MIT táborok végén ki kellett állnunk a bátorságpróbát, s a sötétben egy fehér kötelet kellett követnünk. Persze utunk során rendre ijesztgettek bennünket — no én egy kicsit el is hagytam a kötelemet, mert láttam, hogy távolabb ugyancsak folytatódik… Na de erre kiszólt egy hang a bokorból, hogy haladjak csak a kötél mentén.

Van azonban egy műfaj, mely a félelemre alapoz, ez pedig a horror. A horror, a thriller és a pszicho más eszközökkel dolgozik, mégis ugyanazt az ősi félelmet hívja elő. A horror kapcsán olyan asszociációim vannak, mint bohóc, életre kelt babák vagy körhinta. Olyasmik, amik talán egy gyerek életében az öröm forrásai is lehetnek. Sejthetik, hogy nem a kedvenc zsánerem, mégis nagyon populáris. De vajon miért? Miért szeretünk olykor-olykor borzongani, ez szinte érthetetlen!

A tudomány állítása szerint az agyunk még nem tudott alkalmazkodni a gyors technikai fejlődéshez, ezért nehéz azonnal értelmezni azt, hogy ez csak egy felvétel, és nem éppen abban a pillanatban történik velünk. Ilyenkor ráadásul jelentős mennyiségű adrenalin is felszabadul a testünkben, és ezt sokan közülünk ugyanúgy élvezik, mint az extrém sportokat — őket nevezzük ingerkeresőknek. Az igazi stresszt persze az ismeretlentől és a megmagyarázhatatlantól való félelem okozza, s ha a film végére megértjük a gyilkos, szörny vagy akármi más motivációját, nyugodtan kelünk fel a helyünkről. Sőt, többféle kísérletben is bebizonyították, hogy a jobb oldali amygdala (ez felelős a félelem kialakulásáért) aktívabban reagál állatok képeire, mint azokra, amelyeken emberek, tájak vannak. Ám a horrorfilmek esetében nem ez az agyi rész aktiválódik, hanem a látókéreg, az insula, a talamusz és a homloklebeny. Azaz mégsem a filmek ijesztenek meg bennünket, hanem valami egészen más játszódik le.

Egyes kollégák a feszültség, a rejtély és az erőszak adta hármasban látják a megoldást. Egy másik elgondolás szerint az ősemberhez képest sokkal biztonságosabb, nyugodtabb életet élünk, és például éppen a horror az, ami ezt az „ingerszegény” életünket izgalmasabbá teheti.

A gyerekeknek a fejlődés különböző pontjain hosszabb időbe telik elkülöníteni a valóságot a képzelettől, illetve ez a kettő sokáig teljesen összemosódik, főleg, ha a filmvásznon látják. Ezért is különösen fontos, hogy milyen tartalmakat nézhetnek, mert egy-egy — akár titokban — látott jelenet hosszú időn át okozhat nekik álmatlan éjszakákat, hosszasan táplálhatja félelmüket.

Freud azt állította, hogy a horror a „kísértetiesnek” nevezett helyről származik — a primitív ösztönénből, mely mélyen eltemetve található a kollektív tudatalattinkban. Ezt napjainkban egy cseppet sem könnyű értelmezni, de azt már tudjuk korábbról, hogy például az erőszakos drámákhoz a negatív érzésektől való tisztulás kapcsolódott. A tudomány persze ezt is megcáfolta: az erőszak látványa agresszívebbé teszi az embereket, és nem a katartikus élményt hordozza magában.

A horror a normális viselkedésen kívül esik. Úgy is olvashatunk róla, mint a társadalmi félelmeink visszatükröződéseiről. Egy gyors kronológiai fonal mentén azt látjuk, hogy a mutánsok (nukleáris hatások ideje) után jöttek a zombik (vietnámi háborúk, manapság járványok), mely témák számtalan kulturális különbséget átlépve is működnek, különösen akkor, ha tudunk hozzájuk kapcsolódni, például kamaszokkal történnek az események, és ha van bennük valami „valószerűtlen”.

Talán azt mondhatjuk, hogy nem mindenki ugyanabból az okból néz horrorfilmet. És noha a zombiapokalipszis eléggé elrugaszkodott a valóságtól, a horrorban található túlélési módszerek akár hasznosak is lehetnek a hétköznapjainkban: arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, megláthatjuk bennük saját félelmeinket, és még át is formálhatják a magunkról vagy a másokról való gondolkodásunkat. Hiszen a képzeletünkben is megjelennek a borzalmak, vagyis talán ezek is hozzánk tartoznak.

Az ingerületátvitel-elmélet szerint azt a feszültséget, amelyet félelem hatására élünk át, könnyen értelmezheti a testünk egyfajta pozitív izgalomként. És mivel ez a stimulálás aktívabbá tesz, gond nélkül társíthatunk hozzá pozitív érzelmeket.

Horrorfilmnézés közben fontos, hogy hová helyezzük a kontrollt, hiszen amíg magunknál érezzük, addig bízunk abban, hogy mi irányítunk, és bármikor tudatosíthatjuk, hogy az nem a valóság.

A habituáción mint tanulási formán azt értjük, hogy egy-egy ingernek egyre erősebbnek kell lennie ahhoz, hogy elérjen bennünket, vagyis hogy ugyanazt a hatást/reakciót idézze elő. Ehhez egyre szörnyűbb dolgoknak kell megtörténniük a vásznon. Ez főleg manapság jelentős, amikor a híradások közepette is egy-egy horrorfilmbe illő képsort láthatunk, vagy félelmet keltő beszámoló hangzik el.

A filmek népszerűségét még a happy end is segítheti, mely ebben az esetben abból áll, hogy a félelem egyszer csak véget ér, a film alatt átélt szenvedés feloldódik. A lezáró képsorokat követő percekben a film keltette izgalom jelei nem múlnak el azonnal (szapora szívritmus, megemelkedett vérnyomás, gyors légzés), a filmet követő percekben is megmaradnak, és ezáltal még pozitívabb élményként éljük meg — s erre tudunk majd szívesebben visszaemlékezni a későbbiek során is.

A horrorfilmek fontos eleme a „nemvalóságosság”, mert addig érezhetjük magunkat biztonságban, amíg tudjuk, hogy mindez csak fikció. Persze erre úgy is tekinthetünk, mint egy szimulációra, vagyis elképzeljük, hogy egy helyzetben mi hogyan szabadulnánk ki, mit tennénk a szereplők bőrében.

Számos elmélet vagy inkább csak részelmélet született ebben a témakörben. Teljes magyarázatot azonban mindmáig nem kaptunk szándékos borzongásunk okára. Annyi bizonyos, hogy terápiának a korábbi traumák feldolgozásában nem használhatjuk. Gyermekeknél különösen ijesztő lehet, amikor a szereplők szétválnak az események során, ezzel is a szeparációs szorongást erősítve fel bennük. Sokkal kevésbé félelmetes egy film hangulata akkor, ha az áldozatok elkezdenek csapdát állítani a gonosznak, vagy megpróbálják tőrbe csalni.

Ami egy kissé meglepően hangzik, az az, hogy a horrorfilmek keltette szorongással megküzdve az élet más területein is felbátorodhatunk, s ellenállóbbá válhatunk a fenyegetettség helyzetében. És hogy mindezek tükrében kit mi motivál a horrorfilmek nézésére vagy — éppen ellenkezőleg — azok elkerülésére, azt gondolja át ki-ki maga.