Hontalanok
Perisity Irma
2020.04.17.
LXXV. évf. 15. szám
Hontalanok

Ismét beigazolódott a régi mondás, mely szerint minden rosszban van valami jó. A járvány miatt olyanok is jelentkeznek, akik eddig nem is gondoltak rá. Főleg olyan olvasók keresnek, akiket a hivatalos rendelkezés szobafogságra ítélt, így a szociális kommunikációjuk a telefonálásra korlátozódik. Nem véletlen, hogy majdnem mindegyikük a magányról, a hontalanságról mesél.

— Biztosan sok rosszat tettem az életem folyamán, azért maradtam hatvankét évesen olyan egyedül, mint késő ősszel a lombját elhullatott diófa az udvaromban — mondja Heléna. — Őszintén mondom, szívesen olvasom a lapban a rovatot, de sohasem gondoltam arra, hogy magam is megszólaljak, mert mindig azt éreztem, az életemben nem történt semmi említésre méltó.

Tanyasi lányként az általános iskola befejezése után gyári munkás lettem. Ott ismertem meg a férjemet is, akivel eleinte nem is gondoltunk arra, hogy egy pár leszünk, de az idő tette a magáét, és összeszoktunk. Teljesen átlagos volt a kapcsolatunk, a szülők mindkét részről elfogadták, támogatták. Abban az időben, amikor összekerültünk, még normális volt itt az élet, volt munkahelyünk, szép keresetünk, telket vettünk, melyre csinos kis családi házat varázsoltunk. Megszültem a két fiamat, mindkettő szakközépiskolát fejezett be. Az idősebb csak később, munka mellett, levelezőn fejezte be a főiskolát.

De akkor már javában dúlt a háború, melyben a mi országunk, ugye, részt sem vett, csak a családok férfi tagjait vitték „önkéntesnek”. És lassan kezdett széthullani az ország, leállt a gazdaság, olyan szegénység köszöntött ránk, hogy jószerével ennivalóra sem jutott már. A fiaim akkor már megnősültek, de néhány hónap alatt mindketten elveszítették az állásukat, bezárt a gyár, ahol dolgoztak. Na de nem is tudom, miért mesélem mindezt, hiszen ezen valamennyien átestünk, csak az életünk további alakulása különbözik. Voltak, akik visszamentek a faluba, megélhetést keresve a szülői kisgazdaságok nyújtotta lehetőségben. Az én fiaimnak nem volt ilyen hátterük, hát foglalkoztak mindazzal, amivel az akkori fiatalok igyekeztek fenntartani magukat, családjukat.

Együtt éltük túl a bombázást is, de utána az idősebb menyem felvetette a külföldi munkavállalás lehetőségét. Eleinte kétségbeesetten, szívszorongva tiltakoztunk a férjemmel, de a fiatalok észérvei lassan meggyőztek bennünket, hogy ez a legjobb megoldás. A már kint élő ismerősök közvetítésével jutottak el Németországba és Dániába. A mérnök fiunk Dániába ment, gyorsan a végzettségének megfelelő munkát kapott. A fiatalabb gyerekünk a feleségével egy gyárban helyezkedett el. Lassan rendeződött az életük.

A férjemmel a nyugdíjba vonulásunk után azon gondolkodtunk, mi legyen a mi sorsunk: menjünk utánuk, vagy itthon várjunk rájuk? Én sohasem hittem, hogy többé nem jönnek haza. Gondolhatja, mindkét fiamnál született unoka, akiket már csak karon ülő korukban ismertem meg. Az egy külön seb a szívemnek, hogy egyikkel sem tudok beszélgetni, mindkettő németül tud, magyarul csak annyit, hogy: szia, nagyi! Évente két-három alkalommal jönnek haza, néha sikerül beszervezni valamelyikük születésnapját a szabadságba, de ennél többre nem jut idejük. Amikor itthon vannak, elviszem őket minden olyan helyre, amelyről úgy gondolom, hogy majd a hazát idézi fel bennük, de látom, hogy mindez hiábavaló. A múltkor a fiatalabb fiam azt mondta, ne igyekezzek mindenáron hatni rájuk, mert úgy érzik, ott van a hazájuk, ahol emberhez méltó életet élhetnek. El kellett fogadnom az érvelését.

Amikor most tömegesen megindultak a szülőföldre, érthető okokból nem tudtak egyszerűen hazajönni. Az idősebb fiamék vissza is fordultak, a fiatalabb úgy gondolta, a határőrök talán megértik, hogy ők HAZAJÖNNEK, azaz nem idegenek. Azt hiszem, akkor ébredt rá igazán a hontalanságukra, amikor karanténba tették őket. Igaz, letelt a két hét, hála istennek mindhárman itthon vannak, de azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor bennük is tudatosodott, hogy nekik igazából már sehol sincs otthonuk. Nem akarom őket bántani, így is elég gondjuk van, mert nem tudják, hogyan jutnak „vissza haza”, ahogy ők mondják. De tudom, hogy az első megfelelő alkalommal elmondom nekik azt, ami a szívemet nyomja, és amit minden szülő át kell hogy adjon a gyerekének: mit jelent a haza fogalma, minek az összessége az ismert utca, az út menti bozótok, melyek nyári estéken remek búvóhelyek voltak, a gondozott, csöndes, falusi temető, ahol egyelőre a rokonok, nagyszülők és majd mi, szülők is örök nyugovóra térünk. Ha mélyet lélegzik az ember, megérzi, hogy otthon még a levegő is más. Mert aki ezt nem érzi, az már igazi hontalan, és csak idő kérdése, mikor válik a vidékünkön burjánzó gaz a királydinnye száradt vázává, melyet a legkisebb szél is kíméletlenül hajt maga előtt.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..