Nemrég megjelent legújabb könyvét, amely A bezdáni ember szabadkai versei címet viseli, a sándori kapuba helyezte, s a múló idő lekerekítésére törekedett benne. Merthogy „fogy a szó” — jegyezte meg a hetvenes éveinek vége felé ballagó író, költő, szerkesztő, művelődésszervező, aki viszont még mindig frissen követi mindennapjaink, itteni magyar közösségünk történéseit, s lakmuszpapírként reagál rájuk. Miközben híven őrzi, „tanulja” s képességei szerint ápolja, magához szelídíti a szüleitől kapott kincset, gyönyörű anyanyelvünket.
A Csáth-kör Horváth Emma vezetésével igazán kitett magáért, egy bensőséges, élvezetes, színvonalas estet ajándékozva a szép számú egybegyűltnek. A tanárnő a költő új és régebbi köteteiből válogatott verseket, követve az alkotó útját a gombosi általános iskola katedrájától egészen máig, a versekkel hűen prezentálva B. Foky Istvánnak azt a törekvését — mint a munkásságát méltató dr. Petrik Emese kiemelte —, hogy mindig a „mélység”-ből merítsen, s az örök érvényű dolgokra figyelmeztessen. A „tanítóság” lehetne esetében a kulcsszó, ez illik rá legjobban munkásságára, hiszen maga is pedagógus volt, először Gomboson, majd Bácsgyulafalván, az Újvidéki Rádióban pedig a gyermek- és ifjúsági műsorok munkatársa, szerkesztője. Új könyvét is jellemzően a szabadkai tanítóképzés 140. évfordulójára és a Kanizsai Írótábor 60 éves jubileumára figyelve jelentette meg a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával.
A zeneiskola tehetséges növendékei Beethoven- és Brahms-szerzeményeket adtak elő zongorán, a Majsai Úti Általános Iskola kisdiákjai pedig szavalókórust alakítva mondták el kedvenc B. Foky-verseiket.
Horváth Emma dr. Vajda Gábornak a méltatásából olvasott fel egy részletet, mely írónk 70. születésnapja alkalmából hangzott el. A többi között ez áll benne: „Egy rendkívüli embert köszönteni jöttünk össze a 70. születési évforduló alkalmából. (...) Azért minősítem őt rendkívülinek, mert a pályafutása során nem a diktatórikus politikával tartósan szövetkezve, elvárásainak engedelmeskedve igyekezett szolgálni nemzettöredékét. Inkább, ha magányosan is, az emberekkel tartott.” B. Foky Istvánnak le kellett volna mondania a személyisége mélyebb rétegeiről, hogy íróként is érvényesüljön anno. „...nem mindegyik műve könnyű olvasmány. Talán azt a szenvedélyt találja a közönsége megejtőnek, amely életének színteréhez, a Bácska tájaihoz köti. Bezdánhoz, ahol született, s amely nem csupán a magyarmészárlás emlékeinek iszonyatát jelenti számára, hanem azokat az ifjúkori élményeket is, amelyek utóbb a Magyarkák c. regényében valósággal egy mitológia megteremtésére ösztönözte. És Péterváradhoz, amelynek a nemzetünkhöz nagymértékben kapcsolódó múltja a legnehezebb történelmi pillanatok fölidézésére ihlették az ifjúsági regényében. Továbbá Zentához, amelynek európai fontosságú csatája a hajdani események felelevenítésére ösztönözte. Elsősorban azonban mégiscsak Szabadkához, amelynek évtizedek óta hűséges lakója. Legtöbb könyve ennek a városszerelemnek az emlékét őrzi. Leginkább mély, eredeti költőiséggel és számos részletében adatszerű, igazmondó prózaművészettel. Ezzel együtt olyan perlekedésekkel, amilyenekre csak a nagyon szerető emberek képesek.”