home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Hol követtem el hibát?
Perisity Irma
2005.11.01.
LX. évf. 44. szám

Hétről hétre, emberi sorsokkal ismerkedve, egyre gyakrabban hangzik el, főleg idősebb, magános emberek részéről a megállapítás: nem volna szabad megöregedni. Mert az ember életútjának ez az utolsó, sokak számára legnehezebb szakasza nemcsak a test lassú elerőtlenedését, előnytelen megváltozását hozz...

Hétről hétre, emberi sorsokkal ismerkedve, egyre gyakrabban hangzik el, főleg idősebb, magános emberek részéről a megállapítás: nem volna szabad megöregedni. Mert az ember életútjának ez az utolsó, sokak számára legnehezebb szakasza nemcsak a test lassú elerőtlenedését, előnytelen megváltozását hozza magával, de rákényszerít az emberre olyan számvetést, amelynek során fel kell mérni mindazt, amit az elmúlt időszakban tett. Vagy nem tett meg. Olyan időszaka ez az életnek, amikor leltárt készítve nem tudunk megválaszolni olyan kérdéseket, amelyek egyre gyakrabban gyötrik a megfáradt, már ki-kihagyó tudatot.
- Nem akarok sem panaszkodni, sem vallani, egyszerűen csak beszélgetni szeretnék - mondja az idős asszony, kissé nehézkesen hozva össze a mondatokat. - Beszélgetni egy olyan kívülálló, nem részrehajló emberrel, aki nemcsak beszélni, de hallgatni is tud. Tudja, furcsa egy időszaka az életünknek az öregség. Én fiatalkoromban mindig irigyeltem a nagymamákat, mert valamennyien őket kényeztettük. Igaz, az egész család együtt élt: mivel az apai és az anyai nagyapám is meghalt, így a két nagymama az udvari kis házban lakott együtt. De velünk étkeztek, egész nap velünk voltak, csak aludni mentek le a kis házba. Nálunk nem volt titok, pontosan tudtuk, kinek hol a helye az asztalnál, kié az utolsó szó, milyen ügyben kihez kell fordulni. Rendes anyagi körülmények között éltünk, az édesapám úri szabó volt, még a világháború idején is dolgozott, mert a faluban tudták, milyen jó mester. Az anyukámat a faluban mindenki ,,naccságá'-nak szólította, mert ő valóban úgy is viselkedett. Én nem emlékszem, hogy valamikor is láttam volna rendetlen frizurával vagy piszkos köténnyel maga előtt. Amikor már nagylány voltam, mindig mondogatta, hogy akkor becsülnek meg mások is, ha megtanulom önmagamat becsülni. Ő sohasem dolgozott, természetes rendje volt az életnek, hogy a családnak apám biztosította az anyagi javakat, a biztonságot, anyám dolga csak az volt, hogy azt beossza a pénzt és összetartsa a családot.
Az öcsém elég jó fej volt, hát a szüleink nem sajnálták a pénzt az egyetemi tanulmányaira. Diplomázott is. Abban az időben ez nagyon nagy dolog volt. A háború alig fejeződött be, nagy szükség volt a tudós fiatalokra, így a rendszer is hamar felfigyelt rá, és Moszkvába küldték. Ott is nősült meg, két évvel ezelőtt ott is temették el. Én az apám mellett megtanultam a szabást, varrást, igaz, nem volt a tudásomról hivatalos papírom, de évtizedeken keresztül ezzel kerestem a kenyeremet. Húszéves koromban mentem férjhez egy daliás, nagyon jóképű legényhez. Házasságkötésünk után két évre a férjem már nem bírta a ,,törzséletet', ahogy a mi családunkat nevezte, mindenáron önállósulni akart. Én egy kicsit féltem a világtól, de azzal biztatott, hogy majd ő megvéd. Beköltöztünk a városba, ő munkát kapott a szakmájában, meg kölcsönt, amiből felépítettük ezt a családi házat. Jöttek a gyerekek, előbb a fiam, majd a lányom, én varrtam, egyszóval minden megvolt egy normális családi élethez.
De akkor a férjem inni kezdett. Tudja, ez a gyönge jellemű férfiak átka: ha munka után nem akar befordulni a sarki italboltba, a többiek kiröhögik, azt mondják, fél a feleségétől. Az én szerencsétlen férjem a bátorságát bizonyítva vált olyan alkoholistává, akit az ital gyorsan sírba döntött. A fiam középiskolába indult, amikor özvegy maradtam. Nagyon szerettem volna, ha tanul, de ő a mesterségnél nem akart többet, hát belenyugodtam. Megismerkedett egy más nemzetiségű elvált asszonnyal, akinek volt egy kislánya az első házasságából. Nem akartam beleavatkozni az életébe, próbáltam neki eleinte megmagyarázni, hogy mivel jár egy ilyen házasság, de csak nevetett az aggályaimon. Megnősült, és hazahozta az asszonyt. Közben a lányom egyetemre indult, ő mindig többet akart az élettől, mint a fiam. Rengeteget dolgoztam, hogy mindenre jusson, hogy senki se panaszkodjon. Közben a faluban elhaltak a nagymamák, néhány évvel később az apám is, így természetes volt, hogy anyámat magamhoz vegyem. Nem akarta eladni a házát, hát ebben a három szobában húzódtunk meg valamennyien. De úgy gondoltam, egy család vagyunk, a helyszűke nem bonthatja meg az egységünket. Anyám vette át a főzés gondját, egyre többet panaszkodott viszont, hogy nincs ideje fodrászra, töredeznek a körmei, sose jut el délutánonként sétálni. A menyem meg se akart szólalni magyarul, hát egy alkalommal anyám jól leszidta. És ez elég volt ahhoz, hogy elvigye nemcsak a fiamat, de a két unokámat is, akiket időközben nálam szült. Szerémségben, egy isten háta mögötti faluban élnek, csak kétszer voltam náluk. Közben az anyám visszament a faluba, csak a varrógépem meg én maradtunk itt, mert a lányom már egyetemi oklevelet szerzett, férjhez ment, de nem lehet családja. Ő gondozta az édesanyámat, amikor beteg lett, eltűrte a bogarait, igaz, sokat panaszkodott, de gondoskodott róla. Anyám halála után ő örökölte anyám házát, s emiatt a menyem vele is megszakította a kapcsolatot. A lányom valamiféle menhellyé alakította át a házat, és már évek óta hajléktalanok befogadásával foglalkozik, ez ad értelmet az életének. Két évvel ezelőtt, amikor szélütés ért, eleinte nem nagyon tudtam beszélni, a beszédközpont sérült meg az agyamban. A gondolataim kristálytiszták, de csak lassan tudom őket szavakba önteni és ez mindenkit idegesít. Varrni már nem bírok, pedig jól jönne egy kis pluszpénz, hiszen a férjem után csak egy szimbolikus családi nyugdíjat kapok. Összehívtam a gyerekeket, a tanácsukat kértem, mit tegyek. Valahol a szívem mélyén azt vártam, majd egymást túllicitálva hívnak magukhoz. A menyem azt mondta, gondoskodjon rólam az, akit iskoláztattam, mármint a lányom. A lányom azt mondta, neki a hajléktalanok mellett nem sok ideje jutna rám, hát találjunk valami egyszerűbb megoldást. Én, magamban teljesen összetörve, javasoltam a gerontológiai intézetet. Igen ám, de oda nekik is kellene valamennyit fizetni az én kis nyugdíjam mellé, viszont a házat is jó volna megtartani. Most egy nyugdíjas szomszédasszony vásárol be, időnként átszalad megnézni, hogy vagyok. Ha kérdezi, mit csinálok, mindig azt mondom neki: leltározok, amin ő mindig jót nevet. Persze, nem tudja, mi szerepel a leltáramon. Mindaz, amit gyerekként, asszonyként, majd anyaként tettem. És próbálom meglelni a hibát: mit is tettem rosszul.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..