Bármennyire jó lett volna is az Egyesült Államokban lenni, a nevezett napon én ugyan nem tartózkodtam az USA-ban. Bankom szabadkai fiókintézetében másnap hiába reklamáltam, hiába bizonygattam, hogy soha, de soha nem jártam Amerikában, az alkalmazott elmagyarázta, hogy a tranzakcióval minden rendben van, ők már nem tehetnek semmit. Panaszt nyújhatok be, a bank 30 napon belül köteles rá válaszolni. A bankigazgató közölte, hogy az elmúlt évek gyakorlata szerint ilyen esetekben a pénzintézet nem tesz semmit, azaz nem szolgáltatja vissza az ellopott pénzt. Majd hozzátette, örülhetek, hogy csak ennyivel rövidítettek meg, nem úgy, mint egy másik ügyfelüket, akinek a számlájáról 60 ezer dinárt tulajdonítottak el. Ki se tudom mondani, hogy akkor mit éreztem, és hová kívántam a bankomat. Persze az új kártyám még egy hónap elteltével sem érkezett meg.

És ezek után még kérdezze valaki, hogy miért vagyunk olyan bizalmatlanok a bankárokkal és a bankokkal szemben! Nem elég, hogy az embert uzsorakamatos kölcsönökbe hajszolják bele, de még a pénzét sem tudhatja biztonságban. Mi a biztosíték arra, hogy a jövő héten vagy hónapban, esetleg fél év múlva nem lopnak meg újra? Hol vannak a törvények, amelyek védik a honpolgárt?

Európa nyugatibb részén élő rokonainknak is elmeséltük az esetet. Ilyesmi náluk elképzelhetetlen — mondták. Mivel a bankoknak érdekük az ügyfél megtartása, ilyen esetekben legtöbbször megtérítik a kárát.

Valahol egyszer olvastam, hogy az ügyfélnek, a vásárlónak mindig igaza van. Nos, ez az állítás Szerbiában biztosan nem igaz. Úton-útfélen tapasztaljuk, hogy nálunk a vásárló, a felhasználó, a fogyasztó ki van szolgáltatva mindenféle nyerészkedőnek, kvázi üzletembereknek, kereskedőknek, üzleti lobbinak, egyszóval a hatalmasoknak. Ez az állapot már több évtizede tart, és az emberek úgyszólván már hozzáedződtek, ingerküszöbük olyan magas, hogy politikus legyen a talpán, aki valamiféle reakcióra bírja őket.

Amerikát akartunk, nyugati életszínvonalat, de csak a szemetet postázták. Talán egy kicsit hasonló helyzet állt elő, mint az egykori Szovjetunió húsz évvel ezelőtti széthullásakor. Az SZSZKSZ tagköztársaságainak akkor tulajdonképpen az ölükbe hullott a szabadság, ám nem igazán tudtak vele mit kezdeni, a más-más népek, etnikai közösségek egymás torkának estek. Sem a szabadságot, sem a nyugati típusú demokráciát és a vele együtt járó kapitalizmust nem lehet importálni. Fel kell építeni, méghozzá a rendelkezésre álló alapanyagokból, hiszen nincs olyan minta, amely mindenhol alkalmazható. Egy autokrata, keleti berendezkedéshez szokott társadalomban, melynek polgárai évszázadokon át ahhoz szoktak, hogy valaki vagy valakik megmondják, hogy mit szabad és mit nem, a nyugati demokráciát képtelenség importálni. Pontosabban lehetséges, de annak gyakorlati alkalmazása merőben eltér az elvárttól.

Szerbiában a XXI. században még mindig a hűbérurak, a kiskirályok uralkodnak, és ez így lesz mindaddig, ameddig olyan törvény nem születik, amely megvédené tőlük az átlagembert.