Dániel József, a Magyar Kultúra Lovagja

Azt mondják, sokáig vívódott magában, átvegye-e Budapesten, a Stefánia-palotában megrendezett pazar ünnepségen a neki szánt kitüntetést. åt sohasem a kitüntetések érdekelték. Nem a feltűnési vágy vezérelte. A maga csendes, szerény módján a szüleitől örökölt magatartásmintát követte csupán, s így lett ,,messzire látó-vá. És ez: a másokért végzett munka öröme adott neki aztán mindig erőt - annyi viszontagság közepette - az újrakezdéshez. Úgy tűnik, esetében is érvényes a megállapítás: nem a dúsgazdagok szívén nyugszik a nemzet, a haza sorsa. Hanem a hétköznapi ,,hősök-én, akik természetesnek veszik, hogy véletlenül éppen magyarnak születtek, s ha már annak, akkor igyekeznek megmaradni is annak, tenni a nemzet érdekében a legjobb tudásuk, lelkiismeretük szerint. Dániel József egész életében keményen dolgozott. De nem vagyont gyűjtött, hanem barátokat. Mára az egész Vajdaság ismeri nyomdájának, a Danielprintnek a nevét, ott vannak ők a fiával mindenütt, ahol fontos dolgok történnek, ahol a magyar, és nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kultúra bontogatja szárnyait.
* Józsi bátyám, meséljen nekünk valamit az életéről, a családról, amelybe beleszületett s amelytől ezt a világszemléletet, lelkialkatot örökölte!
- Népes családban születtem. Újvidék legrégebbi magyar részében: az Epres, Hunyadi, Kinizsi, Mátyás király, Báthori, Lövész utcákban egy rakáson laktunk mi Dánielek (8-an) és Takácsok (12-en) mind, nyolc nagynénim és nagybácsim volt, bortermelők és iparosok, az apám hentes, aki eltökélte: engem inkább nyomdásznak ad, hogy ne kelljen oly korán, hajnalok hajnalán felkelnem, mint neki, mert reggel ötkor már vitték a húst a boltokba. (Mellesleg szólva: annyi lett ebben a tekintetben a különbség, hogy nyomdászként nem hajnalban keltünk, hanem akkor feküdtünk le!) Volt egy megbízható kishegyesi szállítónk, az egyetlen német család Kishegyesen, a Gephardt, amelynek a fia a magyarok alatt eladta nekünk a nyomdáját, de úgy, hogy maga is itt maradt nálunk, Újvidéken. Tizenöt éves voltam akkor, s az ő szárnyai alatt tanulgattam a mesterséget. Mi akkor még hallgattunk a szüleinkre, fegyelmezettek voltunk, templomba járók, engem ministráns Jóskának hívtak, és sose szégyelltem ezt. Már gyerekként is nagyon szerettem a sportot. Kiváló tornatanárok tanítottak bennünket a magyarok alatt, jó sportolók lettünk, én kosárlabdáztam, fociztam, rengeteg szurkolónk volt, vagy 5000 mérkőzésenként, s amikor 45-ben, egy hónappal a háború befejezése után, a Hajógyárban (ott volt a legtöbb magyar) megalakult az Egység sportklub, mindjárt tagja lettem. Később a szervezőtitkáraként működtem hosszú éveken át, és sikert sikerre halmoztunk. 30 000 magyar élt akkor a városban, ma jó, ha 18 000-en vagyunk... De hogy ne vágjak a dolgok elébe: 45 december 31-én édesapámmal a topolyai fogolytáborba kerültem. A Jóisten segítségével maradtunk csak meg, s három hónap múlva hazakerültünk. Az volt a szerencsénk, hogy egy szomszédunk, egy nagyszerű szerb ember, a Božidar bácsi, beajánlott bennünket pályamunkásnak: a németek ugyanis, miközben vonultak ki, felszaggatták maguk mögött a vasúti síneket, s mi a Forum, illetve a Magyar Szó mai épülete előtti utcában vezettük a régi vágányokat rá a pontonhídra. Közben Vajdaság minden részében gyűjtötte a nép az ócskavasat, hogy abból a pontonhíd helyére fölépítsük az új vashidat. Amikor 46 februárjában elkészültünk vele, Tito is eljött, hogy átadja. Agyondicsért bennünket, hogy milyen nagyszerűek a mi munkásaink, hogy ócskavasból mit csináltak. Hát azok a ,,mi munkásaink mi magyarok és a német hadifogoly technikusok voltak. Minden magyarnak volt egy németje, akit ő látott el szalonnával, kenyérrel, hogy bírja az iramot. Tito azt mondta, öt év múlva majd új hidat építünk ennek a helyére. Ötvenöt évig bírta. Úgy kellett lebombázni! Az Adriáról érte a gyilkos találat 1999-ben... Borzasztó volt.
* Aztán vezetgette a nyomdát, és sikeresen kosarazott az Egységben, melynek akkor 15 szakosztálya volt, s mint sportklub második helyet szerzett Jugoszláviában...
- A belgrádiak nagyon szerettek bennünket, a Crvena zvezdával meg a Partizannal kiváló kapcsolatot építettünk ki, hetente kétszer-háromszor autóbuszt vagy teherautót küldtek értünk, nyáron ott tréningeztünk együtt a Karaburmán, télen pedig az egyetlen sportcsarnokukban. Havonta egyszer-kétszer ők is eljöttek hozzánk, mindenki vitt haza egy-egy belgrádi fiút szombatra, vasárnapra, szállást, reggelit, ebédet, vacsorát adtunk nekik igazi vajdasági módra... Szerettük egymást. Ellenfelek és nem ellenségek voltunk a pályán. S ez a sportbarátság aztán végig megmaradt. Ahol csak tudtuk, segítettük egymást. A katonaságnál - két évig voltam katona, a tengerparton, Ankarantól Ulcinjig védtük a határt - én vezettem a futballcsapatot, keresztül-kasul bejártuk az országot, s megnyertük a hadseregbajnokságot. Nagy szó volt ez akkor, felfigyelt rám a Partizan futballcsapata is, meghívott játszani, a leggyorsabb jobbszélső hírében álltam, aztán jött egy csúnya lábtörés, és befellegzett a további focizásnak. Nem bántam nagyon, mert a nyomdászatot azért nem akartam abbahagyni. Közben, 48-ban, bekövetkezett a nacionalizáció, elvették, majd visszakaptam a nyomdát, de privát nyomda nem működhetett többé. Újvidéken nagyon sokáig csak öt nagy nyomda létezett: a Dnevnik, Forum, Prosveta, Budućnost és a Grafika. A barátaim mindent elkövettek, hogy nyomdászként tovább dolgozhassak: kitalálták, hogy ,,papírkonfekció-t készítsek, azt lehetett. Akkoriban hiánycikk volt a papír, de egy, a sport révén szerzett barátom, aki a Politika műszaki igazgatója lett, hozzájuttatott nagyszerű minőségű angol áruhoz, amire a lapot nyomták. A resztli leesett a bálákról, amivel nem tudtak mit kezdeni. Én is jól jártam, ők is. Olyan erősek vagyunk, ahány barátunk van. Ezt Tito mondta. És igaza volt...
* Több mint ötven éve házasok Ilával. Az esküvőjükön csak páran voltak, az 50. házassági évfordulón viszont 320 barátjuk verődött össze. Együtt könnyebb?
- Ila is szorgalmas, becsületes munkáscsaládból származik, a család mindig összetartott, szerettük, megértettük, tiszteltük egymást mindig, s ha ez megvan, akkor tartós egy házasság... meg egy barátság... sőt egy társadalom is. Ember hiba nélkül azért nincsen. Mindennap összekapunk valamin Ilával, főleg azon, hogy a lakásban mindenütt nyomda, iroda van, mindenütt papírok, csak talán az ágy alatt nincsenek, de valahogy rá vagyunk kényszerítve minderre, mert higgye el, nagyon nehéz megmaradni manapság ebben az eszement, becstelen versengésben. Újvidéken ma 300 nyomda működik, szinte már minden pincében nyomnak valamit, s aki bírja, marja... 2000 óta itt minden fölfordult. Mindenféle mesterkedést, pénzmosást megengednek, mintha abban versengenének az emberek, hogy ki tudja jobban becsapni a másikat... Nekünk például hat éve három olyan adósunk is van, aki nem akar fizetni. Megnyertük ellenük a pert, akkor egyszerűen megváltoztatták a cégük nevét, és nem éri el őket a törvény keze. Nálunk viszont 25 munkás minden hónapban várja a fizetését. Szegények vagyunk, de mégis gazdagok. Mert barátunk, az van bőven. És amikor látom, hogy a Kőketáncon, a Gyöngyösbokrétán vagy a Szólj, síp, szólj!-on hogy sikoltoznak örömükben a gyerekek, amikor átveszik az elismerő okleveleket - amelyeket szponzorként mi nyomtatunk -, azt az érzést, higgye el, nem lehet pénzért megvenni! Az én apám is segjtett mindig egy-egy magyar egyetemi hallgatót. Jól emlékszem még Cocek Kornélra, akiből később állatorvos lett. Belgrádban tanult, s minden hónapban eljárt hozzánk az ösztöndíjáért, a megbeszélt összegért. Majd te is jössz közénk nemsokára, mondta, össze kell tartanunk. Hogy a magyarokból ne csak kubikosok legyenek, hanem értelmiségi, tanult emberek. Azóta van bennem talán ez a segítőkészség.
* Végezetül: mit üzenne az itteni magyar közösségnek?
- Csak a munkánk által juthatunk előbbre. Tiszteljük, szeressük egymást, őszinte szívvel örüljünk egymás sikerének, ne legyünk önzőek, irigyek, mert csak az összetartás segíthet rajtunk. Jó, hogy a pártok is föleszmélnek végre. A tapasztalat közös, maradjanak együtt, legyen akár kollektív vezetés, három évig ez, három évig az legyen az elnök, de maradjon együtt a csapat. És segítse a munkánkat!