Udvarias volt és nem utasított vissza, jóllehet az utóbbi időben már annyi írás jelent meg róla a sajtóban, hogy mindketten egy rövid időre eltöprengtünk azon, vajon mi újat is tudnánk kihozni ebből a beszélgetésből, amivel ismét meglephetnénk olvasóinkat és színházrajongóinkat. Az Óratizenöt című előadás előtt egy-két órával ,,randevúztunk'', ami, ugye még feszültebbé tette egy kicsit a hangulatot, mert ilyenkor a színész lelke már messze jár, az előtte álló feladatra koncentrál. Ám az ,,időzítés'' mégis jól sikerült, mert legalább innen elkezdhettük gombolyítani Ariadné fonalát.
- Milyen volt Nagypál Gabival mint rendezővel dolgozni?
- Nagyon jó. Főiskolás koromban ő tartotta nekünk a kondíciótréninget, ezenkívül pedig mozgáskultúrát tanított, aztán a Hair c. musicalben ott statisztálhattunk mögötte a színpadon, most pedig egy teljesen új oldaláról ismerhettem meg. Kiváló a humorérzéke, kedélyes derűvel nézi az életet, amibe rengeteg öniróniát is belecsöpögtet, s ez nagyon tetszik nála. Lénye különös energiát sugároz, amitől feltöltődik az ember. A ,,lazasága'' ellenére nagyon öntudatosan vezeti a próbákat, s kiválóan tudja a lényegre terelni a figyelmünket. Mivel az utóbbi években ő egy teljesen más színházi környezetben és kultúrában dolgozott Magyarországon, sok új tapasztalatot is átadott nekünk. Nála mint rendezőnél a kimondott szavakon van a hangsúly. Az úgynevezett hívó szavakon, amelyek beindítanak egy érzés- és gondolati hullámzást a színészben. Ha nincs pontos helyen, pontos időben kimondva ez a hívó szó, a színész reakciója is teljesen más. Gabi sosem játszott le nekünk semmit - néha olyan érzésem volt, hogy behúzza a ,,kézifék''-et -, hanem csak annyit mondott, hogy még piszkos a jelenet. Sokáig nem értettük, mit akar ezzel mondani, de aztán kiderült: a szavakról, a gondolatokról le kell hámoznunk minden sallangot, minden fölösleges mimikát, gesztust.
- Általában milyen rendezőkkel szeretsz dolgozni? Azokkal, akik szigorúan behatárolják, mit várnak el tőled, vagy azokkal, akik alkotói szabadságot adnak?
- Szeretem, ha a rendező kíváncsi az én véleményemre is, s ha nyitott arra, hogy el is fogadja az ötleteimet. Ha alkotópartnert lát bennem, mert én is kreatívan igyekszem hozzáállni a munkához. Szerencsére a Népszínház magyar társulatában olyan rendezők fordulnak meg, akik készségesen együttműködnek a színészekkel. No, de ez nem mindig olyan egyszerű! A Gézagyerek próbáin például olyan apró nüánszokon dolgoztunk Bérczes Lászlóval, amit én jómagam nem is mindig regisztráltam. Aztán jött ő, hogy: ,,Tudod mit? Mégiscsak tartsunk ki annál a négy nappal előbbi megoldásnál.'' Rögtön vissza sem tudtam pergetni a filmet... Azt mesélik az idősebb kollégák, hogy például a legendás Harag György mindent előjátszott a színészeknek. A mai rendezők szerintem inkább ,,kibeszélik'', hogy mit akarnak, és a színészre bízzák a megoldást.
- Te is próbálkoztál már rendezéssel. A színházcsinálásnak ez a része benne van a jövőképedben?
- Egyelőre még nincs. Tanársegédként ugyan ebbe is belekóstoltam, amikor Béres Márta generációja a negyedik tanév végén a Gyilkos társakat készítette el vizsgaelőadásnak a nagybecskereki Madách Imre Színházban, de épp azért, mert ekkor megláttam az ,,érem másik oldalát'' is, a szabadkai színitanodásokkal már nem mertem ugyanezt a bravúrt véghezvinni. A Gyilkos társak igencsak kis költségvetéssel, minimális díszlettel - ami egy mikrobuszba befért - készült zenés vígjáték volt 7-8 betétdallal, amit 28 nap alatt tettünk színpadra. Micsoda hőstettnek számított ez akkor! Beleadtunk anyait-apait, maximálisan kihasználtuk a helyzet adta lehetőségeket. Kár, hogy pénzhiány miatt nem maradt repertoáron. Amikor felkértek arra, hogy a színitanodásoknak rendezzem meg a Légy jó mindhalálig című darabot, már tudtam, hogy egymagam nem tudok megbirkózni ezzel a feladattal, ezért dolgoztunk tandemben Szőke Attilával. Úgy érzem, hogy nem vagyok még elég tapasztalt ahhoz, hogy rendezéssel is foglalkozzam. Színészként könnyebb átvészelni a kudarcélményt, mint rendezőként. A rendező egyedül veszi vállára a darabkészítés összes terhét a megvilágítástól kezdve a jelmezek beszerzéséig, a színésznek viszont kapaszkodóként mindig ott vannak a színésztársai. Én félek az egyedülléttől, a magánytól.
- Magánemberként is?
- Igen.
- Vagy csak az a baj, hogy mindig a tökéletességre törekszel, s ha egy kicsit is úgy érzed, hogy megbillenhet veled a sajka, aggályoskodni kezdesz és kételkedni önmagadban?
- Erősen munkál bennem a megfelelési kényszer, emellett a pontosság, a megbízhatóság, a módszeresség híve vagyok. Nem véletlen például, hogy elsőként tanulom meg a szöveget az olvasópróbákra... Ma ritka az az ember, aki maradéktalanul boldog tud lenni a munkahelyén. Én szeretem azt, amit csinálok. Akkor miért ne végezhetném úgy, hogy ne csak én, hanem a többiek is jól érezzék magukat. Nagyon kellemes egy jófajta közösségben úgy együtt alkotni, hogy mindenki elégedetten menjen haza: ,,De szép volt ez a mai nap!'' Nem szeretem a hátráltatni a próbafolyamatot, s ha csak lehet, kerülöm a konfliktusokat is. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha senkivel sem vitatkozom alkotás közben. Szőkével például gyakran hajba kapunk, mert noha nagyon jól kiegészítjük egymást - számomra értékes kincs a barátsága -, mégsem értünk mindenben egyet. Néha olyan labdát dob fel, amit nem tudok elkapni, de aztán később kiderül, mégis neki van igaza.
- Magam is tapasztaltam már, hogy nagy a munkabírásod, a kitartásod, a türelmed, a kreativitásod... Tanársegédként milyen vagy a hallgatókhoz? Mindezt elvárod tőlük is?
- Szigorú és következetes vagyok, de nem hangoskodó vagy bosszúálló. Igaz, megtörtént már, hogy nem tartottam meg az órát, hanem kimentem a teremből, mert nem végezték el a feladatukat, és nem tudtunk azon az órán továbbhaladni. Ezt természetesen meg is magyaráztam nekik.
- Ha nem itt lennél, ahol éppen vagy, hol szeretnél élni?
- Leghőbb vágyam ugyan, hogy egyszer egy angol színházban angol nyelven játsszam (mondjuk, egy vendégmunkás szerepét, mert bizonyára lenne akcentusom), de élni csak itt tudok, Szabadkán, Palicson, olyan környezetben, ahol ismerik az anyanyelvemet, s ahol mindig meglelhetem a családomat, a barátaimat. Szeretem az itteni tarkaságot, a többféle mentalitást és szokást, a lazaságot, az enyhe balkáni beütést. Remek barátaim vannak a nem magyar nyelven beszélők között is, akikkel nagyon jól szót tudunk érteni, s akiknél soha sem számít, mikor ugrom be egy kávéra.
- Még mindig jársz hetente focizni a haverokkal?
- Hááát... most már nem hetente, de azért alkalomadtán összejövünk.
- S mi lettél volna, ha nem sikerül színészi pályára lépned?
- Csak azt tudom, most mi szeretnék lenni. Zenész. A zene számomra valami hihetetlenül tiszta és megfoghatatlan művészet, amiben van valami ,,spiritusz'', amitől lebegni kezd az ember. A tény, hogy mást is tudnék kezdeni az életemmel, jó érzéssel tölt el. Nem kell rettegnem attól, hogy valami unalmas szalagmunkára kényszerülök majd, ha netán, netán nem leszek többé színész.
- Sokszor hangsúlyoztad már, hogy nem az elismerésekért dolgozol. De azért csak örültél a Jászai Mari-díjnak, nemde?
- Természetesen. Úgy gondolom, hogy az egyik díj bevonzza a másikat. A Szomorú vasárnap, majd pedig A Gézagyerek magyarországi sikerei után felfigyelt ránk a szakma, ami nemcsak az én érdemem, hanem az egész társulaté, hiszen előbb is mondtam már, egy jó közösségben dolgozni eleve szerencsés helyzet. De minden mámor mulandó, nem szabad leragadni a mában, dolgozni kell tovább, hiszen vár ránk a közönség.