Mindenki hisz valakikben, valamikben, hiszünk a szüleinknek, barátoknak, tanároknak; hisz egymásnak a férj és a feleség. Egész lényünkkel érezzük, hogy amiben hiszünk, az létezik. 

Az emberi életet alapjaiban meghatározó értékekre érdemes alapozni hitünket, és ennek alapján tűzzük ki céljainkat, vágyainkat, mert ez határozza meg cselekedeteinket is. Az embernek szüksége van arra, hogy valami magasabbra tekintsen, ami segíti abban, hogy egyenesen, becsületesen és boldogan, emberi célját elérve éljen. Hinni kell Istenben, az Univerzumban, mert különben viszonylagos dolgokat (pénzt, hatalmat vagy akár önmagunkat) tesszük istenné, nem számolva azzal, hogy az Isten nélküli világ sem gazdagabbá, sem szabadabbá nem tesz.

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11)

A spiritualitás, vallásos hit, felekezettől függetlenül, fontos a testi-lelki egészség szempontjából is — állítja több külföldi tanulmány, és irányítja rá a figyelmet a vallásgyakorlás, a hit egészségvédő szerepére. A vallásos emberek egészségesebbek, akár tíz évvel hosszabban élhetnek, és nem a véletlennek köszönhető, hogy e közösségek híveinél ritkábban fordulnak elő daganatos megbetegedések — vastagbél-, mellrák, légzőszervi daganatok —, illetve a szív- és érrendszeri bajok. A vallásgyakorlás az egészséget elősegítő magatartásformákat ír elő, helyesebben bizonyos, egészségre káros szokásokat tilthat meg (pl. tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás). Elvárás a konzervatív szexuális élet, a heti egy pihenőnap betartása, illetve a rendszeres fizikai aktivitás. A hit erejével, gondolataink, érzelmeink közvetítésével megváltoztatható az emberi test biológiája, és képessé válik a szükséges mértékben reagálni a kihívásokra (pl. a stresszre). A gondolataink, érzelmeink kémiai anyagokat termelnek az agyban, melyek segítenének egyensúlyi állapotot teremteni, fenntartani (placebohatás).

Napjainkban a legtöbben úgy vannak programozva, hogy valamennyi betegség ellen gyógyszert szednek, megfeledkezve arról, hogy az elme segítségével testünk képes az öngyógyításra. Ha tudatállapotunk (hitünk) megváltozik, vele együtt az életfolyamataink is módosulnak, olyan eredményesen, mintha külső hatóanyagot kaptak volna. Elgondolkodtató Alexis Carrel Nobel-díjas orvos véleménye: „Mit számítanak az elméletek az élettel és halállal szemben? Ahhoz, hogy életünket a maga teljességében élhessük, nem tudományra, hanem lélekre és hitre van szükségünk.”

„Az élethez a reményen kívül nem sok kell” (Carlos Ruiz Zafón)

A remény „energia”, nehezen leírható pozitív érzelem, mely mindennap gazdagítja életünket, átsegít életünk nehéz percein, annak az érzése, hogy a történések a legjobban fognak alakulni. A remény erőt ad a várakozáshoz, amíg sikerül megszereznünk azt, amire vágyunk. Adomány a napi monotónia és a nehéz körülmények elleni harcban. Bátorít, hogy folytassuk a versenyt, amíg el nem érjük kitűzött célunkat. Ha reménykedünk, elegendő magabiztossággal tekintünk előre, és ez megnyugtat bennünket. A reménykedést képesek vagyunk tudatosan fenntartani: s akinek ez nem sikerül, arra mondják azt szánakozva, hogy feladta. Néha olyan dolgokat is remélünk, amelyekre semmilyen vagy csupán nagyon kis ráhatásunk van (pl. hogy jó napunk lesz, reménykedünk a jó időben, korai tavaszban, egy súlyos betegségből való felgyógyulásban). Máskor a remény álmokat ébreszt, gazdagítja életünket, inspiráló is lehet, bár önmagában nem vezet sikerhez, de cselekvésre, kitartásra ösztönözhet bennünket, hogy az álmunkat megvalósítsuk, és bizakodással tekintsünk a jövőbe. Szoros összefüggésben áll a hittel, mert a reménysugár akkor is ott él bennünk, és hisszük, hogy minden jóra fordul, amikor éppen rosszul állnak dolgaink. A népi mondás szerint: amíg élek, remélek. Ez is azt mutatja, hogy az emberi lét egyik éltető ereje a remény, nélküle nem élhetünk! Sosem jelzik nekünk, hogy hol és merre keressük a reményt a világban, csupán magunkba kell pillantanunk, és már meg is találtuk. Néha a remény és a félelem együtt is megjelenhet, de a reményt éppen az élteti, hogy bár tisztában vagyunk az akadályozó tényezőkkel, mégis bízunk benne, hogy előbb-utóbb elhárulnak. Mivel pozitív érzelem, egyúttal kedvező élettani hatásai is vannak. A negatív érzelmek a szimpatikus idegrendszert aktiválják, felkészítenek a harcra („üss vagy fuss” reakció), egyúttal túlságosan ki is merítik a szervezetet, a pozitív érzelmek (a remény) viszont leállítják a szimpatikus idegrendszert, így egyrészt megakadályozzák a test kimerülését, másrészt, amikor elmúlik a feszes, harcra összpontosító tudatállapotunk, akkor gondolkodásunk rugalmasabb és szélesebb körű lesz, több utat fedezhetünk fel a kedvező esemény eléréséhez.

„A szeretet az egyetlen észszerű és kielégítő válasz az emberi létezés problémájára” (Erich Fromm)

„És látá Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31). Ennek ellenére a hétköznapokban sajnos az tapasztalható, hogy szinte minden bajunk és problémánk gyökere a szeretet hiányában keresendő, mert nehéz megvalósítani az igazi szeretetet (odaadást, elfogadást, toleranciát, önfeláldozást, önzetlenséget). „Hiába a mélységes vágy a szeretetre, az emberek szinte minden mást fontosabbnak tekintenek a szeretetnél: sikert, tekintélyt, pénzt, hatalmat — minden energiánk arra használódik el, hogy megtanuljuk elérni ezeket a célokat, arra pedig szinte semmi, hogy megtanuljuk a szeretet művészetét” — vallja E. Fromm. A szeretet nem köthető feltételhez, csak önzetlen és viszonzásvárás nélküli lehet, még akkor is, ha nagyon nehéz valakit vagy valamit úgy szeretni, hogy nincsenek elvárásaink. A szeretet, energiaáramlás, nagyon jól megfigyelhető magunkban, ám csak akkor kapjuk meg, ha mi is adjuk és sugározzuk magunkból. Erre utal a szójáték is: szeretet = szer, mely etet.

Miért olyan nehéz szeretni, ha a szeretet ismérve az, hogy minden hátsó gondolat és rossz érzés nélkül örülünk annak, ha a másiknak jó? Talán az egyik oka, hogy sok-sok fájdalmas tapasztalatot gyűjtöttünk össze úgy, hogy akiket szerettünk, valóban szerettünk, azok bántottak bennünket, rossz érzéseket okoztak. Ennek ellenére az életben mindig a szeretetet kell választani, nem lehet nélküle élni, mert az önpusztító, romboló hatású. A szeretet nélküli ember gyűlölködővé válik, aki pedig gyűlöli önmagát, az mindenki mást is gyűlölni fog, dühös, erőszakos, haragos lesz mindenkivel. „Aki gyűlöli magát, hogyan is remélhetné, hogy a többiek szeressék?” — teszi fel a kérdést Osho.