1945. augusztus 6-án Hirosimában felrobbant az atombomba. Ezután nemcsak épületeket kellett újjáépíteni, hanem a gondolkodást is: Hogyan lehet beszélni arról, amire szinte nincsenek szavak? Hogyan lehet elmesélni valamit, amitől emberek tízezrei tűntek el néhány másodperc alatt, és aminek következményei még évtizedekkel később is tovább éltek a túlélők testében és emlékezetében?

A művészet talán éppen azért fordult újra és újra Hirosima felé, mert a történelem önmagában kevésnek bizonyult.

Az egyik első és legismertebb irodalmi mű, mely a tragédiát a világ elé tárta, John Hersey amerikai újságíró 1946-ban megjelent Hiroshima című riportja volt. Hersey nem a bombáról írt, hanem az emberekről. Túlélők történetei által mutatta be a katasztrófát – egy orvos, egy lelkész, egy özvegy és egy fiatal munkás nyilatkozott neki. Nem hősöket keresett, hanem hétköznapi embereket, akik egy pillanat alatt kerültek a történelem középpontjába.

Tamiki Hara maga is túlélte a hirosimai atomtámadást. Írásai nem kívülről szemlélik a tragédiát, hanem belülről szólnak róla. Nyári virágok című elbeszélése különösen fontos dokumentuma annak, hogyan próbálta egy író megragadni a felfoghatatlant. Hara nem a látványos pusztítást választja témájául, hanem az apró részleteket. Az emberek mozdulatait, a zavartságot, a csendet. Az egyik legmegrázóbb érzés, mely műveiből árad, hogy a világ a robbanás után is folytatódik. A nap tovább süt, az emberek járnak az utcán, valakinek még mindig vizet kell vinnie, valakinek keresnie kell az eltűnt hozzátartozóját.

Maszudzsi Ibusze regénye, a Fekete eső már egy másik kérdéssel foglalkozik: mi történik azokkal, akik túlélték a robbanást, de a háború után is magukkal hordozzák annak következményeit? A regény egyik legerősebb képe maga a címadó fekete eső. Az atomrobbanás után lehulló sötét, szennyezett csapadék a pusztítás láthatatlan folytatását jelképezi. Ibusze regénye nem a csataterek és a nagy történelmi események könyve. Egy család története által beszél arról, hogyan változtatja meg a háború a hétköznapokat. A Fekete eső ezért nem csak Hirosima regénye. Minden olyan emberé, aki egy történelmi katasztrófa után kénytelen újraértelmezni az életét.

A Nobel-díjas, japán író, Kenzaburó Óe más szemszögből közelített Hirosimához. Számára a kérdés nemcsak az volt, hogyan emlékezzünk a túlélőkre, hanem az is: milyen erkölcsi felelősséggel tartozik az emberiség azért, amit képes volt létrehozni? 1965-ben megjelent Hirosima-jegyzetek című művében Óe riportokat, beszélgetéseket és gondolatokat fűzött össze. Hosszú időt töltött a túlélők között, orvosokkal és aktivistákkal beszélgetett, és megpróbálta megérteni, hogyan lehet tovább élni egy olyan tapasztalattal, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az emberi civilizáció fogalmát.

Film és zene

Van egy pillanat, melyet szinte minden háborús filmben várunk: a robbanás. A villanás, a rombolás, a pusztulás látványa. Hirosima esetében viszont a legfontosabb alkotások közül sok éppen ezt kerüli el. Mintha a művészek megértették volna: vannak események, melyeket egyszerűen nem lehet megmutatni.

A Hirosimáról készült egyik legismertebb film, Alain Resnais 1959-beli Szerelmem, Hirosima című alkotása éppen azért olyan különleges, mert nem akar hagyományos értelemben vett háborús mozi lenni. A történet középpontjában egy francia színésznő és egy japán férfi kapcsolata áll, a film első képei azonban Hirosimához vezetnek. Egy város emlékezetéhez, mely egyszerre személyes és kollektív. Resnais alkotása nem a pusztítás képeivel akar megrázni, inkább azt vizsgálja, hogyan él tovább a múlt az emberekben. Hogyan lehet szeretni, amikor mögöttünk ott van egy olyan történelem, amelyet nem tudunk kitörölni?

A japán filmek egy másik irányból közelítettek a tragédiához: azt mutatták meg, hogyan öröklődik tovább az emlékezet. Mori Masaki Mezítlábas Gen című animációs alkotása különösen fontos ebből a szempontból. A mű egy kisfiú történetének segítségével mutatja meg Hirosimát. A gyermeki nézőpont különösen erős: Gen nem történelmi fogalmakkal találkozik, hanem azzal, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik körülötte az ismert világ. Az animáció elsőre talán szokatlan választásnak tűnhet egy ilyen témához, mégis éppen ez teszi lehetővé, hogy a film egyszerre legyen közvetlen és jelképes. A valóságot nem kell szó szerint lemásolnia ahhoz, hogy igaz legyen.

Hasonlóan érzékeny megközelítést választott az In This Corner of the World című animációs film is, mely a háború hétköznapi oldalát mutatja meg. Nem a frontvonalat, hanem az emberek mindennapi életét: a várakozást, a hiányt, az apró örömöket és a veszteségeket. A tragédia éppen azért megrázó, mert egy megszokott világot tör össze.

A Hirosimára adott egyik legismertebb zenei válasz Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerző 1960-ban komponált műve, a Hiroshima áldozatainak siratóéneke. Érdekes módon Penderecki eredetileg nem konkrétan Hirosimára komponálta a darabot, megszületése után azonban úgy érezte, hogy a zene ereje és hangulata leginkább az atomtámadás áldozatainak emlékéhez kapcsolható. A mű teljesen eltér a hagyományos gyászzenéktől. Nincs benne könnyen követhető dallam, nincs klasszikus értelemben vett történet. Helyette hangzások vannak: sikolyokra emlékeztető vonóshangok, feszültséggel teli zenei rétegek, melyek szinte fizikailag érzékeltetik a fájdalmat. A mű a XX. századi kortárs zene egyik legfontosabb alkotásává vált.