— A ’95-beli indulás óta, melyet Nagy István és Raj Rozália néprajzosok álmodtak meg, elég nagy utat jártunk be. Én az utóbbi évtizedet tudom igazán követni, azóta vagyok részese a szervezet életének. Elmondhatom, hogy ez az időszak nagyon termékeny volt, hiszen a régóta megálmodott vajdasági népviseleti gyűjtemény kezdett valósággá válni, egyre több darabot tudtunk beszerezni, megvásárolni, begyűjteni, illetve 2017 és 2019 között a székházon is változások történtek, nagy beruházásba kezdhettünk a támogatásoknak köszönhetően. Az emeleti részen létrejött az állandó kiállítás helyszíne, ahol lehetőségünk van műhelymunkák, táborok szervezésére is. Mindezek mellett néhány évvel ezelőtt elkészült a nyári terasz is, megvalósítottuk az állandó kiállítást, de természetesen időszakos tárlataink is vannak. A tagsággal állandóan együttműködünk, a lehetőségeink szerint több tanfolyamot is indítunk, melyek ugyancsak meghatározó programjai az egyesületnek. A mai ünnepi alkalomból három kiállítást nézhetnek meg az érdeklődők, de az állandó kiállításunkat is szeretnénk a heti egy helyett több nap nyitva tartani. Azt kívánjuk elérni, hogy a folklórközpont legyen a helyszíne a fiatalok néprajzi és hagyományőrző képzésének, az állandó kiállításunk pedig felkerülne Szabadka turisztikai térképére, hogy az ide érkezők tudjanak róla — emelte ki Perna Attila.

A kezdetekre Nagy István, a VMF egyik megálmodója, szakmai tanácsadója emlékezett vissza. Ebben a jelenlévők is segítettek neki, egy nyílt beszélgetés keretében ugyanis mindenki megoszthatta az élményeit. A folytatásban Horváth Virág citerázott, majd Varga Attila furulyamuzsikával szórakoztatta a közönséget, és néptáncbemutatót is láthattak az egybegyűltek.

— 1995. szeptember 2-án alakultunk meg Topolyán, majd mérföldkő volt, hogy tizenegy év múlva, 2006-ban, magyarországi támogatásból megvásároltuk ezt az ingatlant, és azóta vagyunk igazán otthon. Addig a város több részén voltak a műhelyeink, aztán itt próbáltunk berendezkedni, ennek jövőre lesz húsz éve. Azt hiszem, hogy kevesebben ismerik a kevésbé hangzatos, kultúrával foglalkozó civil szervezeteket. Mi nem klasszikus egyesület vagyunk. Azt próbáltuk felmérni, megtalálni, helyettesíteni, amit az egyesületekben nem csinálnak. Mondok egy nagyon egyszerű példát. A kezdetekben nem volt néptáncosképzés, ezért ezzel indultunk a legelején, egy C kategóriás néptáncképzéssel. Aztán amikor a tudás megvolt, ráépítettük, hogy a táncegyütteseknek legyen meg a minősítésük, mert addig ez is ismeretlen fogalom volt. Ugyanez elmondható a kézművesekről is, errefelé ugyanis sok asszony tudott hímezni, a cérna, a tű nem volt idegen fogalom, de a gyakorlat mellett a szakmai háttér nem volt meg. Kevés ismeret volt a Kárpát-medencei, magyar hímzőkultúráról. Tudták, hogy milyen a kalocsai vagy a matyó, mert hallottak róla, de arról nem, hogy a palócok, székelyek, csángó magyarok hogyan hímeznek, vagy hogy mi is az úrihímzés. A tetőtérben látható kiállításunkon ezeket meg lehet nézni. Sokkal nehezebb eset volt, amikor a szövők meg a fazekasok tanfolyamai indultak, mert akartak alkotni, de volt, aki még szövőszéket sem látott, vagyis szerszámok, műhelyek kellettek. Ma már kiváló eredményekről beszélhetünk, hiszen a szövőink és a fazekasaink között is van népi iparművész. Másrészt hidat alkotunk a kultúrák között, hiszen több alkalommal előfordult, hogy a magyarországi egyesületek és az itteni bunyevácok kommunikáció hiányában nem működtek együtt, és mi voltunk a köztes szervezet. Vittünk kiállításokat Magyarországra, Dél-Szerbiába, Kelet-Szerbiába, hogy megismerjék az itteni szláv kultúra egy szeletét, vagyis ezt az űrt is próbáljuk kitölteni, ha van rá érdeklődés — hallottuk Nagy Istvántól.

* A népi kultúrának ez a része mennyire érdekli a fiatalokat? Sikerül-e őket is bevonzani?

— Ez nagyon nehéz kérdés, a rövid válaszom nem, de ha erről hosszabban beszélünk, akkor ez nem fedi a valóságot. A kultúrával foglalkozók száma viszonylag kicsi, közöttük is vannak amatőrök és hivatásosok, az utóbbiak egy szűk réteget alkotnak. Ide kellene a fiatalokat bevonzani, akik azt szeretnék, hogy megnyomnak egy gombot, és amit kitaláltak, az azonnal megvalósul. Ezzel szemben egy szőttes elkészítéséhez előkészületre, néhány év gyakorlatra van szükség. A mai fiatalokkal ezt nagyon nehéz megértetni.

A rendezvény során a budapesti Gulyás Magdolna hímző, népi iparművész, a népművészet mestere bemutatta a galgamácsai menyasszony-öltöztetést, majd megnyílt Zsigmond Vincéné Piuković Zsuzsa budapesti kéziszövő, népi iparművész Melyik az eredeti? című kiállítása, mely a Vajdaságban gyűjtött bunyevác szőtteseket és azok rekonstrukcióját mutatja be. A szőtteskiállítás június 30-áig látogatható.

— A Magyar Művészeti Akadémiának van egy hároméves művészeti ösztöndíja, melyre bármilyen művészeti tevékenységgel lehet pályázni. Én a bunyevác szőttesekkel jelentkeztem, édesapám ugyanis bunyevác származású volt, Mátételkén született, és szerettem volna így kapcsolódni a családi hagyományokhoz. A kiállítás arról szól, hogy próbáltunk a felkutatott darabokból olyan rekonstrukciókat létrehozni, amelyek a modern lakóterekbe is illenek.

* Mennyire volt nehéz felkutatni ezeket a mintákat?

— Abból a szempontból nem volt nehéz, hogy a VMF-ben nagyon sokat segítettek nekünk, mivel ők itt jól ismernek mindenkit. Az ő vezetésükkel jutottunk el olyan magángyűjteményekhez, ahol megtalálhattuk azokat a darabokat, amelyeket újra tudtam szőni. Egy kicsit már feledésbe merült népcsoportról, hagyományról van szó, mely teljesen feledésbe merül, ha nem karoljuk fel — mondta Zsigmond Vincéné Piuković Zsuzsa.

A nap második részében az érdeklődők workshopon vehettek részt, ahol Zsigmond Vincéné Piuković Zsuzsa bemutatta, hogyan készül a bunyevác pregača. A tetőtérben elhelyezett állandó népi iparművészeti tárlatot pedig a nap folyamán bárki megtekinthette.