Hazug az egész világ
Perisity Irma
2020.06.19.
LXXV. évf. 24. szám
Hazug az egész világ

Néhány bevezető szó után azonnal mesélni kezd életéről, mintha attól félne, valaki váratlanul tetten éri. Ahogy kimondja, hogy nemrég lett huszonhárom éves, megkérdezem: mit gondol, ez elegendő, hogy az ember leszűrje egy egész élet tanulságait? Meglepődve kapja fel a fejét, és komolyan feleli: én már leéltem életem javát.

— Azt hiszem, jogosan kérdezte meg, elég-e huszonhárom év arra, hogy az ember elemezze a sorsát — mondja —, de talán vannak kivételes esetek. Előfordul, hogy amihez általában évtizedek kellenek, néha időnap előtt megtörténik. Habár valóban fiatal vagyok, két időszak mégis elmúlt már: a gondtalan, boldog gyermekkor és a szomorú, csalódottsággal teli ifjúkor, melyről jó néhány évvel ezelőtt azt gondoltam, életem legszebb időszaka lesz. Tudja, ha kiábrándulunk a hozzánk legközelebb állókból, egy világ omlik össze bennünk. Ha nagyon szomorú vagyok, ha éppen rajtakapom anyámat azon, amit még kimondani sem akarok, mindig azon gondolkodom, mi történt velünk, mi az oka, hogy a szüleim elidegenedtek egymástól, hogy körülöttem mindenki hazug, képmutató. A környezetünkben a szüleim házasságát mindenki példaként emlegette. Mindkettőjüknek szép szakmájuk van, de egyikük sem tudott elhelyezkedni. Apámnak volt könnyebb, ő szinte állandóan talált maszek munkát. És ez volt a család szerencséje. Az apai nagyszülőknek hála szép, tágas családi házban élünk, az udvarban apa igazi játszóteret varázsolt nekem és a három évvel fiatalabb húgomnak, aki születése óta beteges. Anya főleg velünk, elsősorban a húgommal volt elfoglalva, de ha volt valamennyi szabadideje, gyakran adott magánórákat angolból, mert anyanyelvi szinten beszéli. Nem éheztünk, de sosem volt annyi pénzünk, hogy megkaphassunk mindent, amit akartunk. Tizenéves koromban sok olyan holmit hordtam, amelyet az anyai nagybácsim lánya kinőtt, de sosem voltam emiatt boldogtalan. A szüleim nagyon szerettek bennünket, kirándulásokra jártunk, és ilyenkor anya leggyakrabban friss kenyeret, lekvárt vagy pástétomot tett a kosárba uzsonnára, mert másra nem futotta. De minden kirándulás élmény volt. Megtanultam a fák, a növények nevét, tüzet raktam, meggyújtottam gyufa nélkül, iránytű nélkül tájékozódtam, egyszóval megtanultam örülni annak, ami körülvesz, élvezni, hogy együtt van a család. De ahogy nőttünk, egyre több pénz kellett a mindennapi költségekre. Anyám néha elkeseredett, és apa szemére vetette, hogy nem tud gondoskodni a családról. Megbomlott az összetartás, hiszen anya sokkal többet várt az élettől…

Amikor apa megkapta a magyar állampolgárságot, néhány hónap múlva elfogadott egy magyarországi munkalehetőséget — anya unszolására. Sosem felejtem el a napot, amikor először ment az új munkahelyére. Annyit tudtunk, hogy havonta csak egyszer jöhet haza, ezért a búcsúzás — különösen nekem — túlságosan nehéz volt. De apa azzal vigasztalt, hogy így talán meglesz az egyetemi tanulmányokra való pénz is. Apa nagyon szépen keresett, még ma is ott dolgozik, már ötödik éve. Persze, az egyetemre nem tudott eleget előteremteni, de minden másban jelentősen javult a család helyzete. Anya is mindenáron keresni akart. Beiratkozott egy agykontrolltanfolyamra, mellyel állítólag jó pénzt lehetett keresni. A képzéseket hétvégeken tartották valahol Topolya környékén. Ilyenkor már szombaton reggel elment otthonról, és vasárnap este jött haza. Otthon én takarítottam, főztem, rendeztem a kertet, és időnként a közelben élő, idős, magányos néninek is segítettem.

Aztán tavaly, amikor bejelentettem anyának, hogy találkoztam egy fiúval, és külföldre szeretnék vele menni, kiborult. Dühösen kérdezte, ki gondoskodik majd a húgomról — aki időközben, persze, szintén nagykorú lett —, mit rohanok az álmaim után, térjek magamhoz, ő nem győz mindenről gondoskodni! És a következő napokban beállított hozzánk egy ismeretlen férfi — állítólag a tanfolyamon előadó —, aki anyának jött segíteni a „tanulásban”. És azóta is sokszor van nálunk. Már annyira bejáratos, hogy anyuval nappal is csókolóznak az udvarban. Az a legundorítóbb, hogy amikor apa hazajön, anyu körülugrálja, elveszi tőle az utolsó eurót — és alig várja a hétfőt, hogy visszamenjen a munkahelyére. Magamtól is undorodok, mert nincs annyi bátorságom, hogy elmondjam apának az igazat. Anyával megpróbáltam beszélni, de azt mondta, az életben a tojás még sosem prédikált a tyúknak! Sokszor az az érzésem, hogy megbolondulok. A fiú elment külföldre, most azt várom, hogy találjon megfelelő lakást, és megyek utána. Talán nem a legjobb megoldás, de legalább kiszabadulok a hazug környezetemből.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..