Láttunk már lírai válástörténeteket, sőt, olyan szakítópróbákat és nyomasztó párkapcsolati drámákat is, amelyek egyedi megközelítéssel dolgozták fel azt, amikor egy házaspár széttépi a babaruhát. Baumbach alkotását nem éreztem túlzottan rendkívülinek vagy filmes mérföldkőnek, különleges humora és parádés színészi alakításai miatt viszont mégis üdítő meglepetés lett.

A főszerepben Adam Drivert és Scarlett Johanssont láthatjuk, akik talán maguk sem tudják, miért válnak el. Azaz tudják, de nem igazán sikerül megfogalmazniuk. „Nem voltam boldog” — mondja Nicole, Charlie pedig így felel: „De az voltál. Most döntöttél úgy, hogy már nem leszel az.” A film végéhez közeledve pedig egy több ember számára is fájdalmasan ismerős veszekedés lángjai csapnak fel, melynek végére már a harcban álló felek sem tudják, hogyan is fokozhatnák egymás sértegetését. Mi pedig kibicekként figyeljük ezt a két embert, akik előbb civilizáltan, majd bizarr, szinte mondvacsinált indulattal próbálják eltolni maguktól a másikat.

Sőt, a válás során még ők maguk is külső szemlélőknek tűnnek: a rivaldafény valódi sztárjai a minden hájjal megkent védőügyvédek (a csodálatos Laura Dern és a rég nem látott Ray Liotta), akik egészen egyszerűen ellopják a show-t. Laura Dern egyébként ugyanazzal a lendülettel és szenvedéllyel játszik, mint a Hatalmas kis hazugságokban, ráadásul ugyanazt a szerepet. A film további főszereplői maguk a helyszínek: Los Angeles és New York. Két világ, két teljesen különböző látószög, két merőben más személyiség, mindez ugyanabban a színházi miliőben. Mert a Házassági történet megtörtént esemény, maga a rendező és író Noah Baumbach válása a boncasztalon.

A film elején Nicole és Charlie Barber már eldöntötték, hogy elválnak. Olykor persze ráveszik magukat, hogy házassági tanácsadóval megbeszéljék a miérteket, az ítélet azonban már megszületett. Arra törekednek, hogy szakításuk miatt ne sérüljön a fiuk, Henry, és méltósággal, harag nélkül váljanak el egymástól. Persze sejtik, hogy mennyire szörnyű lehet egy válás, ezért minden erejükkel igyekeznek elkerülni a pokoli végkifejletet. Ügyvédekről és erőszakos vagyonelosztásról hallani sem akarnak, a jogi perpatvar azonban elkerülhetetlen, hiszen maga a rendszer húzza bele őket az ügyvédek számára jól fizető bürokratikus örvénybe.

Charlie egy színházi társulat vezetője New Yorkban, Nicole pedig Los Angelesben szeretné folytatni színészi karrierjét közös gyermekükkel. Mindaz, amit látunk, nem tragédia, inkább egy hosszú jogi folyamat tragikomédiája. Hiába a nemes gondolatok, a korrektnek szánt hozzáállás, „a rendszer a mocskos viselkedést honorálja”. Tehetetlenül szemléljük majd, hogy Driver és Johansson megállíthatatlanul száguldanak lefelé a lejtőn, miközben legbelül mindketten szeretik a másikat. A bűnük annyi, hogy naivan azt hitték, fájdalommentes lehet ez a folyamat.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen jól játszik Driver és Johansson ebben a filmben. Külön öröm látni, hogy Johansson a Fekete Özvegy-féle szuperhősfilmek sekélyes karakterei után képes egy komoly, nehéz szerepben is brillírozni. A film megnézése után Noah Baumbach kapcsán szinte biztos voltam benne, hogy a tétova férfiúi gondolatok, a hiúság és az önérzetesség momentumai a filmben mind-mind arra utalnak, hogy Baumbach máig nincs túl felesége és családja elvesztésén.

A film alapjában egy romantikus vígjáték, mégis feszes tempójú, pengeéles egysorosokkal és idézhető pillanatokkal. A Házassági történet egyik legnagyobb erőssége az őszintesége. Erre pedig mindvégig törekedni próbál. Mindaz, amit látunk, már korábban megtörtént: vagy a filmvásznon, esetleg valakivel a környezetünkből, netán saját magunkkal. Nem a végről, hanem a méltóságról szól, mellyel illik lezárni azt, amin már semmi sem segíthet, és a kellő tisztelettel visszatekinteni rá. Továbbá arról az örök igazságról, hogy nem kell sírni azért, mert vége, inkább boldognak kell lenni azért, mert megtörtént. Ez pedig legalább akkora klisé, mint maga az élet.

Nyitókép: Imdb.com