Halottak napján az emlékezés virágruhájába öltöznek a sírkertek. Világító mécsesek, csonkig égő gyertyák és tarka virágköltemények árulkodnak róla: elhunyt szeretteink emléke itt él a szívünkben...
A halottak napja a római katolikus egyházban az összes meghalt hívő emléknapja. Mindazokra emlékezik ilyenkor az egyház, akik a keresztségben hunytak el, és akikről úgy hiszik, hogy a purgatóriumban vannak, mivel bocsánatos bűnökkel a lelkükön haltak meg. A katolikus tanítás szerint az élők imája segít a holt lelkeknek, hogy megtisztuljanak.
Meghatározott napokat már az őskeresztények is arra szántak, hogy a holtak bizonyos csoportjáért közbenjárjanak. Az egyetemes közbenjárásra szolgáló napként november 2-át 1030 környékén vezette be a clunyi bencés kolostor apátja, Odilo, aki megszabta azt is, hogy kapcsolják össze ezt a napot egy sor kiegészítő imával és alamizsnával.
A halottakról való megemlékezést átvette az egész egyház. November 2-a mint halottak napja a XIII. század végére általánosan elfogadottá vált. Az ünnep napját úgy választották ki, hogy mindenszentek napját kövesse, ami a nyugati kereszténységben november elseje.
A halottak napjához számos néphit kapcsolódik. Ilyenkor tilos volt a munka. Nem volt szabad semmilyen földmunkát végezni, hogy ne háborgassák a holtakat. Halottak napján, sőt ennek egész hetében tilos volt mosni, mert a halottak különben vízbe kerülnének, a ruha pedig megsárgulna. Sokfelé elterjedt az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. A gyertyák a halottakért égtek, a tűz ugyanis a hiedelem szerint megtisztulást hoz.
Hazajár-e mécsest gyújtani? — kérdeztük a szülőföldjükről elszármazott vajdaságiaktól.
BALÁZS Éva könyvelő, Bécs:
— Ha csak tehetjük, hazajárunk gyertyát gyújtani a szeretteinkért. Az idén is így lesz, noha a munkánk miatt valamivel korábban megyünk haza. Valahogy úgy érzem, hogy mi, akik a szülőföldünktől távol élünk, egy kicsivel érzékenyebbek vagyunk az ünnepekre, jobban vágyunk a meghitt családi összejövetelekre, mint az otthoniak. Mi talán még inkább tiszteletben tartjuk — és jobban várjuk is — az ünnepeket, amelyeket az itthon maradt családtagjainkkal együtt tölthetünk el. Ilyen a halottak napja is, amelyre minden évben igyekszünk hazamenni. Én a nagyszüleimet sajnos már csak a temetőben látogathatom meg és gyújthatok mécsest a sírhelyükön...
BAKA Tímea betegápoló, Hamburg:
— Minden évben hazamegyünk gyertyát gyújtani, és virággal feldíszíteni szeretteink sírját. Sajnos, egyre több sírhelyet látogatunk, hiszen alig van már élő hozzátartozónk otthon. Az édesanyám és az anyósom is hozzánk költöztek, miután megözvegyültek, így most velünk együtt utaznak ők is haza a halottak napjára. Ilyenkor a nagyszüleink és a többi rokonunk sírhelyét ugyancsak meglátogatjuk, és virággal, koszorúkkal díszítjük fel. Ez az időszak egyébként eléggé nyomasztó, valahogy mindannyian a szeretteinkre emlékezünk ezekben a napokban. Én a nagyszüleimen kívül elveszítettem az édesapámat és a kisöcsémet is, a nagynénim pedig alig egy éve halt meg. Nehéz, de meg kell békélni a sorssal: előbb-utóbb mind elmegyünk, itt hagyva a szeretteinket, akik hozzánk hasonlóan őrzik majd tovább az emlékünket, ha mi már nem leszünk.
BUNFORD István építész, Miskolc:
— Szinte az egész családom Magyarországon él, otthon már csak a régen elhunyt rokonaink, ismerőseink maradtak. Ennek ellenére minden évben hazajárunk, és felkeressük a sírjukat. A palicsi, a ludasi és a szabadkai Bajai úti temetőben is van halottunk, így amikor hazalátogatunk, két napig szinte csak a temetőt járjuk. Nem esik nehezünkre, hogy legalább ilyenkor hazajöjjünk, ha már a jelentősebb ünnepekkor nem tesszük meg. A sírhelyeket egy ismerősünk fia tartja rendben, neki köszönhetjük, hogy rendezettek, és nekünk nincs gondunk a karbantartásukkal. Amikor kilátogatunk egy-egy elhunyt szerettünkhöz, hosszan imádkozunk értük, mécsest gyújtunk, és emlékezünk. Ilyenkor mindig bánat ül a szívünkön, de így van ez rendjén. Hiányoznak, s nem jönnek vissza soha többé már...
BERÉNYI Melinda kozmetikus, Hódmezővásárhely:
— Sajnos, nem tudunk minden évben hazamenni halottak napjára, de amikor megtehetjük, kilátogatunk a szeretteink sírjához. Elhunyt szüleim nyughelyét a születésnapjukon szoktam meglátogatni, olyankor virágot viszek a sírjukra, és sokáig beszélgetek velük. Elmesélem nekik, mi minden történt azóta, hogy legutóbb náluk jártam, megkérem őket, hogy támogassák a családomat odafentről. Én hiszek abban, hogy a halottak vigyáznak ránk, és hogy mindent megbocsátottak, amit valaha is elkövettünk ellenük. Tudom, hogy a virág és a mécses már nem sokat jelent egy néma sírhelyen, de az emlékezés, a szeretet, ami odaviteti velünk őket, mindennél többet jelent. Megnyugtató érzés, hogy a temetőink nem elhanyagoltak, hogy az ünnepek közeledtével szinte mindegyik síron van virág. Ez arról árulkodik, hogy a hozzátartozók nem feledkeznek meg elhunyt szeretteikről, és az emlékük bennük él. Arról viszont egyre többet hallok, hogy lopnak a temetőkben és a környékükön, hogy megrongálják a sírhelyeket. Nagyon elkeserít ez, mert azt tapasztalom, hogy a rendőrség nem tesz semmit az állapotok megváltoztatására. Borzasztó, hogy a szeretteink örök nyughelyén is folyamatos veszélynek vagyunk kitéve.