home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Hatásos gyógymód
Perisity Irma
2014.08.27.
LXIX. évf. 35. szám
Hatásos gyógymód

Amióta létezik a család intézménye, azóta létezik a családon belüli erőszak is. Talán ezzel magyarázható, hogy a társadalom a jelenséget ha nem is normálisnak, de mindennaposnak ítéli meg, és nem foganatosít ellene olyan intézkedéseket, amelyek megoldanák a gondot. Ákos élete azonban azt bizonyítja, hogy ahol a társadalom csődöt mond, a család ott is eredményes lehet.

— Mintegy három éve — amióta megszűnt a problémám — készülök erre a beszélgetésre — kezdi a hatvanhoz közeli férfi. — Nem szánom sem bűnbánó vallomásnak, sem tanulságos történetnek, csupán azt szeretném elmondani, hogy az ember élete vehet olyan fordulatot is, amilyenre álmában sem gondolt volna. Nem tartottam magam betegnek, és azt a tényt sem akartam elfogadni, hogy időnként nem tudom irányítani a tetteimet...

Egy teljesen átlagos, főiskolát végzett, katonaságot leszolgáló fiatalember voltam, aki szerelemből házasodott. Csak abban különböztem a korombeliektől, hogy engem az apai nagyanyám nevelt fel, az édesanyám ugyanis szülés közben meghalt. Nem voltam még egyéves sem, amikor az apám ismét megnősült. A feleségétől született egy kislánya, aki csak néhány hónapig élt. A baba halála a mostohaanyámat annyira megviselte, hogy szinte eszét vesztette. Az apám sokat dolgozott, ezért szinte teljesen a mostohám gondjára bíztak. Ő azonban engem büntetett a gyereke elvesztése miatt. Nagyon halványan, de még emlékszem, hogy sokszor nem adott enni, becsukott a lépcsőház sötét, ablak nélküli kis helyiségébe, és rettenetesen féltem. Azt már a nagymamám mondta, hogy rendszeresen, a legkisebb hibáért is kegyetlenül elvert. Egy alkalommal lelökött a lépcsőn, aminek agyrázkódás, valamint bordatörés lett a következménye. Apám csak ekkor eszmélt rá, mit művel velem a neje — és elzavarta. Ekkor mindössze négyéves voltam, és nemsokára sajnos az apám is elhunyt. Hazafelé tartott, amikor megtámadta egy öttagú banda, és úgy helybenhagyta, hogy három nap múlva belehalt a sérüléseibe. Akkor azt suttogták, hogy a mostohám rokonsága verte agyon, ám ez sosem bizonyosodott be.

Ahogy nőttem, a múlt egyre inkább feledésbe merült, én pedig igyekeztem mindent megtenni, amit a nagyi elvárt tőlem. A halála után a feleségemmel az ő lakásába költöztünk, megszületett a fiam, és aránylag minden rendben volt. Azért mondom, hogy aránylag, mert időnként előfordult, hogy a feleségem annyira felbőszített az ostobaságával, hogy megpofoztam. Most már tudom, mennyire embertelenül, primitíven viselkedtem, de akkor — magam sem tudom, miért — ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megverjem. Ön most biztosan azt kérdezi, hogy a párom miért tűrte a tettlegességet. Azt hiszem, elsősorban azért, mert nem volt hova mennie, árva gyerekként ugyanis egy rokon család nevelte fel, mely alig várta, hogy férjhez menjen, majd elköltözzön. Ezenfelül ott volt a fiunk is, és a nejem mindig azt mondta: nem engedi, hogy a gyerek csonka családban nőjön fel. Na meg azt hiszem, szeretett is, bármilyen rosszul bántam is vele. Tudja, ez a fajta kényszer szinte önálló életet élt, automatikusan működött: sosem akartam senkit megverni, a belső erő azonban erre sarkallt. Amikor túl voltam a dührohamon, és láttam a feleségem felduzzadt arcát, a kék foltokat a testén, sírva kértem bocsánatot. Valóban mély, őszinte bűntudatot éreztem — egészen a legközelebbi alkalomig, amikor egy apróság is elegendő volt hozzá, hogy kihozzon a sodromból. Furcsa módon a fiamat sosem, egyetlen alkalommal sem ütöttem meg. De ahogyan nőtt, egyre nehezebben viselte, hogy bántalmazom az anyját. Eleinte sírt, könyörögve kérte, hogy hagyjam abba, később oda is állt az anyja elé, de ez sem tartott vissza — egyszerűen félrelöktem őt.

A középiskola befejezése után eredményesen felvételizett az egyetemre, és éppen ezt ünnepelte meg a társaságával. Hajnalban, amikor hazaért, a feleségemet kicibáltam az ágyból — és azért vertem meg, mert a gyerek későn ért haza. Na, ez volt a fiunknál az utolsó csepp a pohárban! A falhoz nyomott, összeszorított fogakkal sziszegte az arcomba, hogy elég volt, és bezárt a pincébe. A feleségem nem engedte meg neki, hogy kihívja a rendőröket, ezért ő maga rótta ki a büntetésemet. Betegszabadságon voltam, így a munkahelyemen sem kellett jelentkeznem, nem hiányoztam senkinek. Mindennap adott enni, beszélgetett is velem, és arra kért, forduljunk orvoshoz. Én azonban nem akartam elismerni, hogy beteg vagyok. Azt mondta, addig leszek a pincében, amíg bele nem egyezem a terápiába, mert ő többé nem engedi, hogy megüssem az anyját. Két hét pincefogság után fordultunk szakorvoshoz, aki a néhány hónapos kezelés végén kimondta: a tettlegesség kényszere a korai gyermekkoromban gyökerezik... Három éve, hogy békében, nyugalomban élünk, és igyekszem a feleségemmel elfeledtetni, hogy állat módjára viselkedtem vele. A fiamnak pedig az életem végéig hálás leszek, amiért megmentette a családunkat...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..