Eddig én is gond nélkül használtam a határon túli magyar kifejezést, elsősorban magunkra alkalmazva és értve, de most komolyan elgondolkoztam a helytállóságán. Úgy véltem, mi vagyunk a határon túli magyarok, meg az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a horvátországi, a muravidéki... sorstársaink. Habár ez a szó, hogy sorstársak vagy sorstársaink sem fedi teljesen a valóságot. Hol és miben közös manapság a sorsunk, az életünk alakulása nekünk, az anyaországgal szomszédos területeken élő magyaroknak -- kérdezhetnék sokan, jogosan. Tulajdonképpen ezeket a közös gondokat, közös örömöket és közös érdekeket igyekeztek megtalálni azok az újságírók, akik Szegeden nemrégiben megalakították a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvencióját. Elsődlegesen az anyaországon kívüli szóösszetétel szerepelt volna az elnevezésében, de semmiképpen sem a határon túli. Mert az utóbbit sértőnek találják az erdélyi kollégáink. Azt mondták, ez nézőpont kérdése, ők mindig is a saját határaikon belül éltek, számukra Magyarország, az ottani magyarok vannak a határon kívül. Egyébként is, mennyivel szebb az, hogy anyaországon kívüli! És mennyivel jobban fedi a valóságot.
Mint ahogyan jelképértéke volt annak is, hogy Magyarországon beszélgettek az anyaországon kívüli magyar újságírók, hogy megtartották az első találkozójukat. Amire sokan fel is kapták a fejüket, és megkérdezték, hogy ez egyszerűen csak akció, vagy inkább reakció a december 5-ei történésekre. Mert ez bőven benne volt a pakliban, hogy ezzel a divatos, de kissé pongyola megfogalmazással éljek. Összejöttek az anyaországon kívüli újságírók, elbeszélgettek, haverkodtak, esténként énekeltek, és megalakították a saját szakmai és érdekvédelmi szervezetüket. Megmutatták, hogy jól elvannak magukban is. Bizonyára ilyen és hasonló gondolatok fordulhattak meg a kívülről szemlélődő fejében.
Visszalapozom a jegyzeteimet. Elsőként a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke tette fel az akció-reakció kérdést, miközben megállapította, sok közös ügyük lehet a határon kívüli magyar újságíróknak. A Magyar Újságírók Közösségének a vezetője állította, nagyon fontos pillanata ez a magyar sajtótörténetnek, mert mintha kiveszőben lenne az újságírói szolidaritás. Márai Sándort idézte, aki azt mondta, az írástudónak alanyban és állítmányban kell gondolkoznia. Ezzel tulajdonképpen Illyés Gyulának üzent, aki szerint a népnek és a nemzetnek kell az első helyen állnia. Manapság a legszerencsésebb lenne a két véleményt egyesíteni. Itt jegyzem meg, hogy a magyar szellemiségű és európai szintű újságírás művelése talán a legfontosabb célként került bele a Konvenció által aláírt keretegyezménybe. Mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált sajtótermékek külföldi tulajdonosa nem tartja fontosnak a magyar szellemiséget. Pontosabban: nem érdekli más, csak a saját haszna és nyeresége. Ha ezt a magyar szellemiséggel tudja megvalósítani, akkor jó, de ha nem, akkor az sem baj. Lássuk azonban még egy kicsit a magyarországi felszólalókat, akik az első napon üdvözölték az egybegyűlteket. Egyesek éppen az anyaországon kívüli meghatározást tartották fájónak és kirekesztőnek, sőt, nyíltan rá is kérdeztek, ellenreakció-e a társulás december 5-ére, mert ha igen, akkor nem tartják helyesnek, hogy a szakmát is megossza ez a kérdés. Idekívánkozik az a kedves állatmese vagy tanulságos történet, amelyet az egyik délvidéki résztvevő mondott el. Megy a nyuszika a réten, amikor útját állja egy hatalmas ökör. A nyuszika kétszer-háromszor felszólítja a behemót állatot, hogy menjen odébb, különben nagyon megharagszik. Az ökör, miközben mélán kérődzik tovább, rápottyant egy hatalmas lepényt. A nyuszika letörli a szőrét, majd hetykén odavágja: No, mi van, fiú, betojtál?
Az anyországon kívüli magyar újságírók viszont úgy vélték, nem az a sarkalatos kérdés, hogy az új szervezet valami ellen van-e, hogy replika-e, hanem az, hogy szükségessé vált az összefogás, mert őket is sokféle érdek szabdalja fel. A kisebbségi magyar tájékoztatásban felmerülő kérdések és kételyek ellenére mi már elkezdtük a szellemi határok lerombolását, a valóság maga kínálja az alternatívákat, maga szüli a megoldásokat, amelyeket meg kell találnunk. Egyébként is ez csak az első lépés, amely kiváltotta a várt reakciót, de végül a Magyar Újságíró-egyesületek Szövetségét kellene megalakítani, amelynek tagja lehetne mindenki, a határokon innen és túl.
Végül nem hallgathatom el a szlovéniai kolléga megjegyzését sem, aki, miután ecsetelte a náluk uralkodó helyzetet, mondandóját azzal fejezte be, hogy ha majd mi is olyan kevesen leszünk, mint a muravidéki magyarok, akkor ugyanolyan jogokat kapunk, mint ők. Keserű humor, de a nekünk járó jogokkal talán mégsem kellene kivárnunk azt, hogy mi is csak hatezren maradjunk. Vagy tizenhatezren, mint a horvátországi magyarok.