Harmincéves a Csalóka zenekar
Szerda Zsófi
2021.02.28.
LXXVI. évf. 8. szám
Harmincéves a Csalóka zenekar

A topolyai Csalóka zenekar az idén harmincéves. A fiúk, azaz Rózsa Tibor prímás, Kelemen Zsolt brácsás és Borsodi Árpád nagybőgős olyanok, mintha ezt a harmincat szétosztották volna egymás között, és csak tíz év múlt volna el felettük. A zenekar történetét is szinte egymás szavába vágva mesélik, élményről élményre váltanak, hiszen sok végigmuzsikált év van a hátuk mögött. Én magam is sokszor roptam előttük táncházakban vagy éppen a színpadon.

* Hát harmincévesek lettetek. Gratulálok, és boldog szüliévet. Elmesélitek, hogyan kezdődött? 

Zsolt: — A Böbe (Borsodi Árpád) mesélje, mert ő kezdett el először zenélni.

Böbe: — Ez túlzás, de népzenével valóban én kezdtem először foglalkozni. Ötödikes voltam, citerán játszottam az iskolában. Zsolti és Tibi egy kicsit később kezdték. Aztán együtt játszottunk az iskolazenekarban, és mindannyian jártunk táncra is a Testvériség, azaz a Bratstvo csapatába. Ez volt a mostani Cirkalom magja. Volt szerb és magyar csoport is. Kellett egy zenekar, és mivel Tibi nem nagyon tudott táncolni, hiszen már akkor is ilyen magas volt (nevet), én pedig abbahagytam, mindannyian elmentünk 1990-ben Moravicára egy népzenetanfolyamra. Ezt a Batyu együttes és Borsi Ferenc szervezte. Zsoltinak megtetszett a brácsa, Tibi hegedült, én pedig beálltam bőgősnek. Tibi bátyjának volt egy rossz bőgője a szenesben, azt felújítottuk, és innentől kezdve minden hétvégén próbáltunk.

* Zsolti, miért éppen a brácsa tetszett meg?

Zsolt: — Nem tudom. Előtte szintetizátoroztam, és már akkor is az akkordok, a harmóniák érdekeltek. Így alakult. Ráéreztem tanulatlanul is, aztán amikor megértettem, mit miért csinálok, tudatosan elkezdtem foglalkozni a kísérettel, s ezt a mai napig érdekesnek tartom. A tanulásnak pedig szerintem soha nincs vége. Mindig van hova fejlődni.

* Tibi, te pedig a klasszikus zenéről váltottál a népzenére.

Tibi: — Engem rugdosni kellett, hogy befejezzem a zeneiskolát. És ha akkor a Batyu zenekar nem indítja el azt a tanfolyamot, szerintem én nem is hegedülök tovább. A bátyámék akkoriban jártak az Etno kampba, hallgatták a Téka Együttest meg Sebő Táncház című lemezét bakeliten, és beleszerettem a népzenébe. A tanfolyamra a bátyáim is jöttek, Gábor furulyázni kezdett, Sanyi akkor már bőgőzött, és én is elmentem. Itt kezdődött. Emlékszem, Sanyi bátyám apósának Wartburg karavánjával utaztunk minden hónapban egy hétvégére tanulni Moravicára. Engem ez lendített át. Népzenét játszani sokkal nagyobb szabadságot adott, mint a klasszikus zene.

* Már az elejétől Csalóka néven futtok?

Böbe: — Nem, dehogy. Amikor szétvált a magyar és szerb együttes, nevet kellett választani a táncegyüttesnek és a zenekarnak is. Mindenki egy kosárba tett hát két nevet, innen húztunk ki néhányat, melyből végül kiválasztottuk a végsőt. A Csalókát Faragó Csabi, az egyik táncos írta fel. 

Tibi: — Kérdeztük tőle, hogy miért ezt írta, amire azt mondta, hogy azért, mert olyan csalókásan játszunk. Hozzáteszem, akkoriban azért néha még elég falsul szóltunk. Tetszett nekünk, és megtartottuk.

Zsolt: — Együtt nőttünk fel a táncosokkal, minden próbán ott voltunk, és muzsikáltunk, egészen 1998-ig, ekkor ugyanis Erdélybe költöztünk három évre. 

Böbe: — Bizony. 1998 nyarán Szászváron voltunk egy táborban, és ott megismerkedtünk László Csabával meg a Szászcsávási Zenekarral. Csabi ősszel felhívta Zsoltit, hogy alakulóban van egy táncegyüttes Székelyudvarhelyen, és zenekart keresnek a hivatásos együttes mellé.

* Nem volt elég népzenei együttes Erdélyben, hogy éppen titeket hívtak?

Zsolt: — Akkoriban nem volt. Zenészek voltak, igen, de zenekarok nem igazán. Ott volt a Palló zenekar, melynek tagjai Nagyváradon tanultak, Székelyudvarhely környékén nem volt senki. A Hargita Táncegyüttesnek volt működő zenekara, az Üsztürü pedig akkor már Budapestre költözött, úgyhogy így jöttünk mi képbe. Az Udvarhely Táncműhelynek, a Háromszék Táncegyüttesnek és néha a csíkiaknak is mi muzsikáltunk.

* Milyen volt az ott töltött három év?

Zsolt: — Nagyon meghatározó. A legfontosabb, amit ott megtanultunk, hogy milyen a munka egy hivatásos táncegyüttessel, milyen színházban dolgozni. Öt óra hossza próba után mindennap még vagy annyit zenéltünk, az elején sokszor hajnali 3-ig próbáltunk, hogy felvegyük a ritmust. 

Tibi: — Bedobtak bennünket a mély vízbe. Amikor hajnalban megérkeztünk, 10-re már próbára kellett menni. Volt egy zenei rendező, kezünkbe adták a kottát, és csinálni kellett. De gyorsan belerázódtunk.

Böbe: — Rengeteget tanultunk, nagyon sok adatközlővel találkozhattunk, és még ennél is több felvételt tudtunk látni, hallani.

Zsolt: — Valójában a mai napig ebből élünk.

Böbe: — Táncegyütteseknek, színházaknak muzsikáltunk több városban is, óvodában tanítottunk, volt saját gyermek- és felnőtt-táncházunk, s egy kocsmában heti rendszerességgel játszottunk.

* Három év után aztán hazajöttetek, és egy évvel később megjelent első lemezetek, a Sej, haj zörög a levél, mely nekem még kazettán volt meg, rongyosra hallgattuk.

Zsolt: — Az Udvarhely és a Háromszék Székely sorsképek című közös produkciójának egyik dala lett a lemez címadója, mely slágerré is vált. A fenti előadáshoz kellett egy „amerikás” dal, mely az utolsó pillanatban született meg, mert akármennyire is hivatásos az ember, az utolsó pillanatra hagyja a legnagyobb feladatokat. (Nevet.) A másik olyan szám a lemezről, amelyet még sokat játszottunk, a Kóré Gézáé címet viseli. Nála sokat voltunk a falujában, és zenéltünk vele. 

* Hát igen, adatközlőkkel egyre kevesebbet lehet együtt játszani, hiszen lassan kihalnak.

Tibi: — Nekem az egyik legnagyobb élményem, amikor kint Erdélyben egy éjszakát végigmuzsikálhattunk Neti Sanyi bácsival szilveszterkor. Azt hiszem, ezt soha nem felejtem el. Ez egy soha ki nem hűlő emlék. A Szászcsávási Zenekarral játszani is hasonló élmény volt. Szerencsénk volt, hogy sok adatközlővel még sikerült találkoznunk. A mai fiatalok ezt már sajnos nem tehetik meg.

* Második lemezetek a Duna menti lakodalmas.

Böbe: — Ezt Bodor Anikó gyűjtéséből állítottuk össze az ő segítségével. Ő válogatta össze a dalokat, kaptunk egy nagyobb szűrést, melyből válogattunk. Tervben is volt — és van még most is — egy lemez, mellyel Anikó munkásságának állítanánk emléket.

* Ha világhírű rockzenekar volnátok, most jubiláris koncerteket adnátok (vagyis az idén éppen nem) a világ koncerttermeiben. Ti hogyan ünnepeltek?

Zsolt: — Mostanában hármasban kevesebbet zenélünk együtt, mindenki csinálja a saját dolgát, de a Csoóri Sándor Alapnak és a Kodály Zoltán MMK-nak hála, ha minden jól alakul, az idén lesz új lemezünk, illetve egy koncertturnénk is az év második felében. Valamit fel fogunk venni, az biztos. (Nevetnek.)

Böbe: — Két ötletünk is van. Egy életútlemez, melyen bölcsődaloktól a halotti siratókig lennének dalok. A másik pedig a meglévő koreográfiák zenéjéből egy válogatás. Ez tűnik reálisabbnak jelenleg. Ezt kiegészítenénk néhány új, saját számmal.

Zsolt: — Nálunk az a jó, hogy nem gond, előtte mennyit zenéltünk együtt, akkor is tudni fogom, hogy Tibi mit fog játszani, vagy azt, hogy fogalma sincs, mit fog játszani, rám néz, én bólintok kettőt, abból már tudja. Ez a harminc év. Működik a kommunikáció és a telepátia köztünk.

* Számtalan táncházat végigmuzsikáltatok, a táncosok régebben levegőhöz és sörhöz sem hagyták jutni a zenészeket.

Böbe: — Hát ez nem most volt. Azok voltak a szép idők. Mert nem érezted, hogy fáradsz. Ma már ritka az ilyen táncház. Ez sok mindennek betudható, megszűnt a benti dohányzás, mindenki kivonul, és felnőtt egy másik generáció. Már nincsenek azok az igazi nagy, robbantós táncházak. A mai fiatalok nagy része divatból és hiúságból áll be táncolni, nem azért, mert szívügye, mint annak a régi generációnak, amely azért csinálta, mert szerette, s azért, hogy megmutassa: ő magyar.

Tibi: — Voltak olyan műsorok, hogy alig vártuk, hogy vége legyen, és kezdődjön a buli, mely általában reggelig tartott. Most a műsor végén mindenki szétszalad, vagy ha nem, akkor fáradt felállni táncolni. Néha úgy érzem magam, mint egy időutazó. Végigéltem néhány generációt, érzékelem, ahogy változik a világ körülöttem.

* Hát, bizony, ez így van. Ti nyilván nem a netről tanultátok egy-egy tájegység zenéjét.

Tibi: — Kazetta és élő zene. Ennyi volt. S azt kell mondanom, sokkal könnyebben és hatékonyabban tanultunk akkor, mint a mostani fiatalok. Túl sok minden folyik, nem tudnak megszállottan foglalkozni egyvalamivel.

Böbe: — Nyűttük a szalagokat, elszakadtak, újraragasztottuk, kis kazettás diktafonnal vettük fel a hanganyagokat.

Zsolt: — Fejből tudtuk, melyik oldalon mi van. Juhász Gabi mondta, hogy mindig a B oldal első száma a sláger. És ez valamiért valóban így volt. Most más világ van, most ezt kell szeretni, ehhez kell alkalmazkodni. Három éve volt az utolsó igazán nagy néptáncos buliban részünk a Székelyudvarhelyi Táncháztalálkozón. Az egyik sátorban spontán elkezdtünk zenélni, s egyfajta nosztalgiabuli alakult ki, hiszen több évig zenéltünk Jobbágytelkén marosszéki népzenei táborban vagy a felsősófalvi tánctáborban, ismertek bennünket.

Tibi: — Az valóban fergeteges volt. Este 8-tól hajnali 1-ig megállás nélkül húztuk. A sátor már úgy megtelt, hogy a falhoz szorultunk. De nem is nagyon akartunk elmenni. Olyanok is megálltak, akik nem ismertek bennünket, és csak hallgattak. Órákon át. Látni azt a tömeget… nagyon jó érzés. Azt hiszem, mi mindig tudtunk az emberek kedvében járni. Ha valaki szomorú volt, úgy muzsikáltunk, hogy vidám legyen, tudtuk, kinek mi a nótája. Ismerjük azokat, akiknek játszunk. Mint a falu prímása, aki mindenki nótáját fejből tudja. Ez is egy közösség, s az is.

* Manapság mennyit zenéltek?

Tibi: — Én keveset. A fiammal néha felveszem a hegedűt, de ennyi. Most a munka mellett a családra koncentrálok. Régen éjjel-nappal úton, próbán voltam, ez elvette az időt a családtól, most egy ilyen időszak van, mert azt érzem, most kell ott lennem a gyerekeknek, most van rám szükségük. Persze hiányzik, ezért a mai napig, ha kell, felveszem a hegedűt. A zenélést nem hagyom abba, s a fiam is efelé terelem, van rá hajlama, s szereti is.

Zsolt: — Én az utolsó utáni pillanatban befejeztem a Nyíregyházi Főiskolát, zenetanár vagyok, Baján a Danubia Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok, tamburát, citerát és brácsát, tehát rengeteget zenélek. A Csörgő citerazenekarral is aktívan muzsikálok, és Sörfőző Szügyi Judittal a Cinegék gyermek-citeracsoportot vezetjük közösen. Ezenkívül Böbével együtt Csonka Ferivel is sokat zenélünk.

Tibi: — Amikor Erdélyből hazajöttünk, volt egy kezdeményezésünk a város vezetősége felé, hiszen akkoriban rengeteg egyesület alakult, mindenki táncolt, s azt mondtuk, legyen akkor hivatásos zenekara Topolya Községnek, hiszen sok a táncegyüttes, mi jártunk mindenhova. Ha azt akkor megszavazza a vezetőség, akkor lehet, nem bútortervező volnék most, hanem csak a zenével és a zenekarral foglalkoznék.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..