— Ott élek most is, ahol születtem: Kisoroszon, Nagykikinda községben, az Észak-Bánságban. Ebben a környezetben nagyon jól érzem magamat. Arra születtem, hogy a közösséget szolgáljam, és ezt hála istennek örömmel teszem. A többpártrendszer kezdete óta aktívan részt veszek a közéletben. Alapító tagja voltam a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének abból a célból, hogy erősítsem a magam öntudatát, ám nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy a körülöttem levő embereket is segíteni kell ebben. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy minden téren — legyen az kultúra, hagyományápolás, oktatás, nyelvhasználat — tevékenykedem a magyar közösség érdekében. Sőt, humanitárius tevékenységet is folytattam, abban az időben a Vox Humana keretében. Észak- és Közép-Bánát számára gondoskodtam a humanitárius segélyről, még akkor is, amikor Romániába kellett átmenni üzemanyagért, majd utánfutóval a kompra, onnan Moholra, a szervezet lerakatába, felpakoltam, és így jöttem vissza ide, a szórványba, hogy néhány társammal segítsünk a leginkább rászorulókon. Később a Vajdasági Magyar Szövetség alapító tagja lettem, és továbbra is közösségépítőnek tartom magam.

* Melyik volt a legmeghatározóbb pillanat az életében?

— Számomra kiemelt jelentőségű volt, amikor odaállhattam ahhoz a helységnévtáblához, amelyen az áll: Kisorosz. Nagy öröm, hogy soha nem festették le csak a magyar feliratot. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy mindig kimondtam azt, amit a magyarságot megillető jogokkal kapcsolatban gondoltam. A kezdetekben értek emiatt támadások, ám ezek gyorsan megszűntek, mondták is nekem, hogy becsülik bennem azt, hogy amit gondolok, azt ki is mondom, így soha nem volt titok, hogy miként látom a magyar közösség jövőjét. A nyelvhasználat terén elért eredményeket jelentős sikernek tartom, nemcsak Kisorosz, hanem a körzet vonatkozásában is. Rengeteg erőt, energiát fordítottam arra, hogy megmaradjon az anyanyelvű oktatás, a magyar osztály Kisoroszon. Számtalan harcot vívtam, és büszke vagyok arra, hogy ezek többségét meg is nyertem. Ezt szeretném ilyen formában folytatni. Amit húsz év alatt Nagykikinda Önkormányzatában felépítettem, annak a gyümölcse ma is megvan. Mindig pozitív példaként említik Nagykikindát, ha a magyarság intézményeinek, civil szervezeteinek önkormányzati támogatásairól esik szó, vagy a középiskolások ingyenes utaztatásáról, a művelődési pályázatok eszközeiből való 10 százalékos részesedésről, a nagykikindai Egység és a Torontál szórványközpont kiemelt jelentőségű intézményként való elismeréséről, egész éves önkormányzati finanszírozásáról. Olyan támogatásokról tudok beszámolni, amelyekről mások csak álmodnak. A 2000-es évek elején, amikor Nagykikinda alpolgármestere lettem, ahol csak tehettem, magyarul szólaltam fel. Szorgalmaztam a magyar nyelvhasználatot, és kiálltam mellette, és meglett az eredménye, hiszen az üzletben az elárusítónő, aki addig szerbül köszönt, utána már magyarul üdvözölt, akárcsak az utcán ismeretlen emberek.

* Az ön nevéhez fűződik a szórványközpont, illetve a Torontál Magyar Oktatási, Művelődési és Ifjúsági Központ létrehozása is.

— Budapesten tagja voltam egy szórványstratégiát kidolgozó munkacsoportnak, a szórványközpont(ok) megalapításában láttam és látom ma is a jövőt. Örülök annak, hogy nemcsak a mi régiónkban, hanem például Zomborban is a Dunatáj erős szervezetté nőtte ki magát. Szeretném, hogy mind több ember dolgozhasson ezekben a központokban, aki csapatokat alkotna annak érdekében, hogy irányítsa a régió civil szervezeteit, és mindeközben a pályázatok adta lehetőségekkel is élne, akár szélesebb körben is. A szórványközpontunk nemcsak egy szervezetből, a Torontál Magyar Oktatási, Művelődési és Ifjúsági Központból áll, hanem az idetartozó észak- és közép-bánsági még negyven civil szervezetből is, melyek Magyarcsernye, Begaszentgyörgy és Törökbecse község területén működnek. A koordináláson, pályázatíráson túl a Petőfi-ösztöndíjasokat is felkaroljuk, a mi épületünkben vannak elszállásolva. A központ megpróbál minden olyan programnak a házigazdája lenni, amely a magyar szórványközösséget szolgálja. A héten kezdődött a XX. Kisoroszi Népművészeti Tábor, melynek munkájában a régióban élő általános iskolások vesznek részt. Minden évben 50—100 gyereket látunk vendégül. Ennek fő szervezője, koordinátora, aktív résztvevője vagyok, 2000-ben kezdeményeztem a létrehozását. Akkoriban még a katolikus parókián leltünk otthonra, a rendezvény pedig háromnapos volt. Később, miután létrehoztuk saját civil szervezetünket, megvettük a tájházat egy hektár földterülettel, és azóta ténylegesen is mi vagyunk a házigazdák. A szórványközpont adja ki a Kisoroszi Hírmondó újságot, melynek 2005 óta a felelős szerkesztője vagyok. Az újság évente három-négy alkalommal jelenik meg.

* A fogyatkozó bánáti szórványban van létjogosultsága a jövő tekintetében is az építkezésnek?

— Számomra nincs lehetetlen. 2004-ben eltökélt szándékom volt, hogy ezt a központot egy élő hellyé alakítsam, mely nem csak egyszerű irodaként működik. A létesítményre az egész vajdasági magyarság büszke lehet, hiszen van tájházunk, szabadtéri színpadunk, éttermünk, tavacskánk, teniszpályánk, erdőnk és fazekasműhelyünk. Számomra az volt a legfontosabb, hogy minden dinárt, melyet sikerült megpályáznunk, fejlesztésre szánjuk. Azt vallom, hogy nem szabad azzal foglalkozni, hogy hányan mentek el. Azt kell szem előtt tartani, hogy még vagyunk itt magyarok, és bíznunk kell abban, hogy lesz, aki hazatér. Fontosnak tartom, hogy ne csak a kultúra, a hagyományok és a nyelvhasználat megőrzésére fordítsuk erőnket, hanem gazdasági tényezőkre is. Konkrét elképzeléseim vannak a falusi turizmusra vonatkozóan, nem véletlenül hoztam létre a fazekasműhelyt két-három évvel ezelőtt. Egy olyan környezetet alakítottunk itt ki, ahová nagyon sokan kívánkoznak eljönni. Jelenleg két kiadó szobánk van, ám a Magyar Nemzeti Tanácsnak és az anyaországnak köszönhetően ki lett dolgozva egy főterv, melynek a megvalósítása remélhetőleg augusztus folyamán megkezdődik, és ennek eredményeként lesz egy hatszobás, étkezdével, teakonyhával felszerelt épületünk. Eltökélt szándékunk, hogy a nyugodt környezetre vágyó embereket idevonzzuk. Több olyan magyarországi településsel működünk együtt, ahonnan eljönnek a különféle rendezvényeinkre. Büszkén mondhatom, hogy nyertes IPA-pályázataink is vannak a magyarországi Kiskunfélegyháza testvértelepülésünkkel, és az iskoláink, múzeumaink is sikeresen együttműködnek. Nagykikinda község településeit a magaménak érzem. Kisoroszt, Nagykikindát, Szajánt, Töröktopolyát, ahol magyarok élnek. Úgy vélem, az itteni magyarokkal kell minél többet foglalkozni, minél több lehetőséget adni nekik. Felemelő érzés és nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy ilyen elismerésben részesültem. Köszönöm mindazoknak, akik a munkámat követték, és javasoltak erre a nagy kitüntetésre. Az az ember vagyok, aki ha valakitől kap valamit, többet szeret visszaadni. Ezért ez az elismerés arra ösztönöz, hogy folytassam a közösségi munkát — egy kicsit máshogy, de mindenképp a közösség érdekében.