home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Harminc év után
Perisity Irma
2014.05.07.
LXIX. évf. 19. szám
Harminc év után

Ha kell, fizet is a beszélgetésért — mondja az asszony a telefonba, mert biztos akar lenni benne, hogy élettörténete a nyilvánosság elé kerül. Úgy érzi, lesz majd olyan asszony, aki részben magára ismer a történetben, mások, a fiatalabbak pedig talán tanulnak valamit az ő sorsából.

— Soha nem akartam mindenáron szerepelni, de úgy érzem, itt az ideje annak, hogy elmondjam: mi, nők is félrelépünk, csak sokkal nagyobb árat fizetünk érte, mint a férfiak — mondja az asszony megfontoltan, minden szót hangsúlyozva. — Maga a „félrelépés” is egyénenként változik, sokszor a társak közös megegyezése alapján történik, de sohasem következmény nélkül. Mindannyian, akik rendes családi nevelésben részesültünk, tudjuk, hogy két ember sikeres kapcsolatának egyik feltétele a hűség, ezért igyekszünk hűek maradni párunkhoz, mindenáron. Néha azonban megszegjük a szabályokat, és utána sokszor egy életen át viseljük a következményeket.

Alig múltam tizennyolc éves, amikor férjez mentem az első szerelmemhez. Már a hetedik osztályban kinéztük egymást, és ebből a gyerekkori kapcsolatból házasság lett. A párom családja és a szüleim ismerték egymást, mindenkinek természetes volt, hogy összekerültünk. Én a középiskola befejezése után rögtön dolgozni kezdtem, a férjem pedig kereskedelmi főiskolára akart iratkozni, hát úgy döntöttünk, hogy egyetemista lesz. Nem is volt ezzel semmi baj, a hétvégéket mindig együtt töltöttük, vizsgaidőszakban sokszor itthon tanult, hogy minél többet legyünk kettesben. Szépen éltünk, anyagi gondjaink nem voltak, nemcsak azért, mert abban az időben mindenki jól élt, hanem azért is, mert a szülők mindkét részről segítettek bennünket. És várták az unokát, de hiába. A férjemnek apai ágon volt egy bizonyos montenegrói „beütése”, így szóba se jöhetett, hogy esetleg a férjem felelős azért, hogy nem maradok terhes. Én végigjártam a kivizsgálás kálváriáját, és nálam minden rendben volt, de ez nem volt elég a terhességhez.

Már ötödik éve voltunk házasok, a férjem befejezte a főiskolát, és dolgozott. Abban az időben elég sok itteni vállalat ápolt rendkívül jó kapcsolatot egy-egy hasonló, külföldi vállalattal, így a férjemé is testvérkapcsolatban volt egy csehszlovák fémipari céggel. Minden évben — hol nálunk, hol náluk — szerveztek háromnapos sporttalálkozót, ahol a barátkozáson és a sportoláson kívül ügyviteli kérdéseket is megbeszéltek. Én rendszeresen kézilabdáztam, ezért a férjem vállalata ezekre a találkozókra engem is beszervezett. A búcsúvacsorán megittam két pohár bort, amit addig életemben sosem csináltam — és jól becsíptem. Ennek „következményeként” lefeküdtem az egyik vendéggel, és terhes maradtam! Őszintén mondom, magam sem tudtam, hogy kitől. A férjem, a család, egyszóval mindenki boldog volt. A férjem családja különösképpen, hiszen a terhességem egyúttal bizonyíték volt fiuk férfiasságára is. Megszületett a fiam, és minden rendben volt. A férfival, akivel félreléptem, még csak nem is hallottuk egymást. Mindenki furcsállotta, hogy a gyermekem haja vörös és göndör, a férjemnek és nekem azonban fekete. A fiam egyéves volt, amikor ismét sor került a gyárak találkozójára. A férjemben akkor merült fel először a gyanú, hogy a gyerek nem az övé. Én nem vettem részt azon a találkozón, de a férjem — talán a vörös hajú kollégája láttán — gyanakodni kezdett. Hazajött, majd a tudtomon kívül apasági vizsgálatot végeztetett, és kiderült, hogy sosem lehet gyereke. Ezután volt egy tízórás beszélgetésünk, végül a férjem azt mondta, hajlandó mindent elfelejteni, ha megszabadulok a gyerektől, mivel látni sem bírja.

Ne kérdezze, mit éltem át azokban a hetekben. Nem tudtam dönteni. De nem is kellett, mert ezt megtette helyettem a férjem: értesítette a csehszlovák kollégáját, hogy jöhet a fiáért. Az illető — egy nőtlen, elég jól szituált agglegény — magánkívül volt a boldogságtól. És elvitte a fiamat. A férjem azt mondta a családnak, hogy a gyerek beteg, egy ismerőse pedig vállalta, hogy fedezi a svájci gyógykezelés költségét. Aztán egy év után azt hazudta, hogy a baba meghalt a kórházban, és az ismerőse — az ő beleegyezésével — Svájcban is temette el.

A férjem azt mondta, mindent megbocsát, úgy élünk, mintha mi sem történt volna, de azzal a feltétellel, hogy soha, egyetlen szóval sem említem a fiamat. És én beleegyeztem, mentve a család jó hírét. Harminc év múlt el azóta, s miután meghalt a férjem, lassan begyógyult a seb is a szívemen. A temetés után az volt az első dolgom, hogy a most Szlovákiában élő férfit felkerestem, és csak annyit kértem, engedje meg, hogy legalább lássam a fiamat. Ő sosem nősült meg, volt egy özvegy húga, aki segített neki felnevelni a fiút. Megtudtam, hogy a fiam már nős, egy kislánya is van. De velem nem akart találkozni. Azt üzente, hogy ha kibírtam nélküle harminc évig, kibírom továbbra is, hiszen harminc évem már úgysincs hátra.              

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..