Harcsaponty
Huzsvár József
2014.06.25.
LXIX. évf. 26. szám
Harcsaponty

Nem rövid horgászpályafutásom alatt a gyakran fogható fajtákon kívül néha sikerült egy-egy (szó szerint egyetlen) darab ritkábban előforduló halat is szákolnom. A DTD-csatornán pisztránghoz hasonló zöld-piros pettyes példányt fogtam, a Dunán halszeletre valami különös keszeget (nem jász és nem balin volt), a Skadari-tavon domolykót, és a Tiszán akadt egy méteren felüli angolna is.

Ezeknek a partra húzása nem okozott nagyobb gondot, és nem is volt különösen emlékezetes. Amiért megjegyeztem őket, az a vidékünkön való ritkább előfordulásukból ered.

Az egydarabos fogások közül a legmaradandóbb élményem az egyetlen márnám zsákmányolása. Miután kihúztuk, nem sokat forgattuk, nem számoltuk a pikkelyeit, az úszói elhelyezkedését sem vizsgáltuk, hanem egyszerűen beletettük a harcsák mellé a paprikásba. Az étel elkészültekor, a kötelező kóstolás után derült ki, hogy a különben szálkás húsa finomabb, mint a harcsáé. Főleg annak ízlik, aki nem szereti a szájban omló halhúst, hanem rágni is hajlandó. Ennek utána már érdemes volt fellapozni a szakirodalmat, melyben az ízletes hal márna, illetve rózsás márna néven szerepel. Ez utóbbi jelzőt valószínűleg a színe miatt kapta. Ez az izmos testű állat a pontyfélék családjába tartozik, formájából eredően a gyors sodrású folyókat szereti. A tiszta vizek kedvelője, de a pesti Duna-parton a szennyvízbefolyók környékén zsákmányolják leginkább. A pontyhoz hasonlóan a fenéken turkálva keresi a táplálékát. Férgeket, lárvákat, apró rákokat eszik, de a növényi táplálékot sem veti meg. Sőt, az őszi, lehűlő vizekben a kisebb halak elfogyasztására vetemedik. Kiváló, harcos sporthalként tartják számon, amit az én márnám is bizonyított.

Egyszer, amikor még kezdő tiszai horgász voltam, nyár közepén a családdal és a kanizsai komámékkal a víkendtelep előtti magas parton táboroztunk, és éjszakai harcsázásra adtam a fejemet. Mivel örök életemben rossz alvó voltam, az esti forgolódás helyett inkább a virrasztást választottam. A széljárás megállapítása után tüzet raktam a már megszáradt uszadék fából. Ügyeltem rá, hogy ne túlozzam el a tüzeskedést, mert nem a hideg ellen gyújtottam lángot, hanem hogy világítson, mivel sem elemlámpám, sem világítópatronom nem volt. Azonkívül a füstölgő zsarátnokrakás a hangos zúgással, rajban támadó szúnyogok ellen is hatásos volt. A két harcsázóbotot (csehszlovák teleszkópok!) lóbogárral felcsalizva úgy helyeztem el, hogy a hegyüket megvilágította a láng. Mivel a száraz puhafaágak gyorsan ellobbantak, az utánpótlás rárakásakor pedig néhány percig nem volt eléggé világos a kapások észleléséhez, csöngőket is raktam a spicckarika alá. Csendes, éjszakai mélázásra számítottam, mivel nappal moccanás sem volt a vízen, de a sötétedés beálltával megéledt a folyó. Halugrás és rablás folyamatos hangja, valamint a botjaim csengőinek apró rezdülései tartottak izgalomban. Időnként megnéztem, mi maradt a csaliból, és a gyanúm beigazolódott: a lóbogár potrohát ugyanis az apró gébek rendre lerágták. Néhányszor újracsaliztam, de a férgek fogytával az egyik horgon csak a bogárfejet hagytam. Éppen a tüzet igazgattam, amikor eget verő csörömpölés kíséretében vízbe csapódott a botom. Utánakaptam, és megemeltem, de az orsó fékje „visszarúgott”, és sivítani kezdett. A boton jelentős súlyt éreztem, az akkori tapasztalatlanságom miatt jócskán túlbecsültem a megakasztott halat. Fellármáztam a komámat, és csónakos segítséget kértem tőle. A kiabálásra majdnem az egész tábor felébredt, és jó néhány éjszakai szurkolóm is akadt. Mindenki kíváncsi volt a nagy harcsa kifogására. Szorítottam egy kicsit a féken, közelebb kényszerítettem a halat, amely egyre kisebbeket körözött, és fenékközelből is felemelkedett néhány métert. Amint veszített az erejéből, már látszott, hogy nem is olyan nagy, mint amilyennek hittem. A komám letette a vágóhorgot, és a kisebb merítőhálót vette elő. A kiemelés után egy alig kétkilós, világos színű, orsó alakú hal verdesett a parton.

Másnap reggel a sátortábor kútjánál mostam a megtisztított ismeretlen halat, amikor megjött a komám tapasztalt tiszai pecás barátja, aki egyébként notórius véghorgos volt. Éppen az éjszaka megakasztott, egy kiló körüli harcsáiból hozott néhányat, közben szemügyre vette a már megpucolt és feldarabolt hal fejét. Rögtön megállapította, hogy az én, harcsaóriásnak indult halam egy márna.

Gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit megtévesztett ez a módfelett vehemensen védekező hal. A márna több tucatnyi tájnyelvi elnevezése között ugyanis szerepel a harcsaponty is.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..