Brad Pitt és a tankos fiúk — a XX. század legvéresebb konfliktusának egyik leglátványosabb feldolgozásában. A II. világháborút filmesítették meg legtöbbször a világtörténelem eseményei közül. Már minden híres csatát, minden fontosabb személyiség élettörténetét viszontláthattuk a vásznon. És mégis, 2014-ben itt van a Harag, mely képes újat mutatni ebben a témában.

Brad Pitt karaktere, Don „Wardaddy” Collier négyfős csapata egy tankban próbál túlélni hónapok óta. A harckocsi lövegét keresztelték el Furynek, azaz Haragnak. Egy utolsó misszió vár rájuk, és legnagyobb elképedésükre halott társuk helyett egy újoncot is kapnak. Ez pedig rossz ómen. Németország közepe felé tartanak „leharcolt” tankjukkal, és az elején még szinte rutinfeladatnak számító küldetés egyre nehezebbé és bizonytalanabbá válik.

Sablonos történet, a lehetetlen küldetés, melynek fő motívuma természetesen az amerikai katonák hazaszeretete és elsöprő bátorsága. Ebben a sztoriban azonban a sablonokra kötelező keretként, producerek által szabott garanciaként kell tekintenünk. A film az érzésekre, impulzusokra, az emberi motivációra épül. Hasonlót láthattunk annak idején Terrence Malick zseniális háborús drámájában, Az őrület határán címűben.

Ami számomra talán a legmegrázóbb és leginkább mellbevágó, az a vészjóslóan élethű, lepusztult környezet, azaz a véráztatta frontvonal. A realisztikus ábrázoláson kívül a főszereplőktől olyan mértékű lelki harcokat kapunk, amelyek még a csatatéri mészárlásokat is felülmúlják. Nincs menekvés: a háború teljes embert és feszült figyelmet követel — ezt pedig a katonáknak még évek múltán sem sikerült megszokniuk.

Nincs tér és idő piszmogásra, a tutyimutyi katonákat hullazsákban viszik haza. Brad Pitt karaktere még nyomokban sem emlékeztet a Becstelen Brigantik vicces akcentusú, cowboy modorú hadnagyára. Miután keményen kiosztja a parancsokat katonáinak, remegő kézzel vonul el a tank mögé kiereszteni a gőzt. A filmet klausztrofóbia uralja, David Ayer rendező ugyanis zseniális módon fejelte meg a nyomasztó hangulatot azzal, hogy egy tankba zsúfolta be a hőseit. A konfliktusok így még kiélezettebbek, a félelem nemcsak a szereplőkön, hanem rajtunk, egyszerű nézőkön is eluralkodhat bármelyik pillanatban. Érdekesség, hogy a színészeknek a forgatás előtt egy teljes hétig valóban tankban kellett lakniuk, és az sem mellékes, hogy mindannyian részt vettek egy valódi katonai kiképzésen.

A Harag látványában is remek. A díszlet, a csatajelenetek megkomponálása mind-mind nagy teljesítményt és agyafúrt kreativitást igényelt.

A film azonban a rendkívül kedvező nemzetközi kritika ellenére sem írja be magát az olyan klasszikusok közé, mint az Acéllövedék vagy a már említett Őrület határán. Ez pedig a mozi végén látható romantikus jelenetsoroknak tudható be, melyek érezhetően nem illeszkednek az addig felépített, merőben új megközelítésmódokhoz. Megbocsátható, mégis túl olcsó „húzás” ahhoz képest, hogy a filmet teljes játékideje alatt folyamatosan hihetőnek, eredetinek éreztük. A Harag arra is bizonyíték, hogy Hollywoodban a közhiedelemmel ellentétben mégsem halt ki a kreativitás.