Most, hogy én is abba a korba kerültem, amikor már jóval hosszabban éltem, mint ahány évem még maradt a földi létre, egyre gyakrabban töprengek az elmúláson. Nem szándékosan, inkább akaratlanul törnek rám ezek a gondolatok. Például tervezgetem, számba veszem, mi valósítható meg a bakancslistámról. Utazás Toscanába és Párizsba, a lányunk esküvője és az unoká(i)nk születése még minden bizonnyal belefér, a 66-os út, egy különleges szilveszter az óceán partján talán igen, talán nem. Elnézést kérek, hogy ezt a témát pendítettem meg, de ilyenkor, november elején, amikor virágokkal, mécsesekkel borítjuk szeretteink, elhunyt családtagjaink és barátaink sírját, és talán sokkal többet gondolunk rájuk, mint az év más időszakában, valahogy természetesnek tűnt. Mert közben sajnálattal állapítjuk meg azt is, hogy minden évben szaporodik a temetőkben azoknak a síroknak a száma, ahol néhány percre megállunk, és elmondunk egy imát.
A halál az élet természetes velejárója. Igen, tudjuk, mégis nehéz elfogadni.
Most emlékezünk azokra az ártatlan magyar emberekre is, akik 1944/45 vérgőzös heteiben, hónapjaiban estek az esztelen megtorlás áldozatául. Felmerült bennem, hogy nekik nem volt idejük azon töprengeni, mi várhat még rájuk az elkövetkező évtizedekben, mert hirtelen és valószínűleg számukra is hihetetlenül szakadt meg az életük fonala. A szeretteiktől sem búcsúzhattak el, mert amikor begyűjtötték őket, bizonyára abban reménykedtek, hamarosan hazatérnek. Kétségbeesett, bánatba taszított szülőket, feleséget, gyermekeket hagytak otthon, akik sokáig azt sem tudták, hol hantolták el hozzátartozójuk földi maradványát, és évtizedekig nem is beszélhettek arról a tragédiáról, amely őket érte. A hallgatás hosszabb volt, mint az az időszak, amely már úgy telik el, hogy nyilvánosan is el lehet mondani azt az égbekiáltó szörnyűséget, amely ezt a közösséget sújtotta. Lobognak a mécsesek az emlékhelyeken, Csúrogon a Megtépázott Krisztus szoborcsoportnál, Szabadkán a Vergődő madárnál, Bajmokon az Akácfánál, Zentán a Tisza-parton lévő hármas kopjafánál és számos más helyszínen.
Jegyzetemet Böjte Csaba ferences rendi szerzetes gondolataival szeretném zárni: „Halottak napján nemcsak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó.”
