„A tudományos világkép azt mondja, hogy az embernek virágzó élete lesz, ha különféle szükségleteit kielégítheti. De […] lehet, hogy valaki minden szükségletét kielégíti, mégis kibírhatatlannak tartja az életét” (Carl Elliott).

Az ezoterikusan gondolkodók szerint az ősi időkben az embereknek volt szellemi látásuk, vagyis látták a dolgok szellemi lényegét. Úgy hitték, hogy az emberben a szellemi az örök, mely újra és újra megjelenik, míg a fizikai jelenségek időlegesek, mulandóak. Úgy képzelték, hogy a fizikai világ látszat, illúzió, káprázat, csak rövid ideig létezik, és bizonytalan, míg a szellemi rész a fontos, az az örök egy emberben. Az indiai mítoszok szerint van egy fejlődési időszak (sötét kor vagy Kali Yuga), amikor minden gyökeresen megváltozott/megváltozik, és ez a fejlődési periódus még ma is tart. Az emberek életében kialudt a szellemi látás, mert a szellemi erők, istenek elhagyták a földet, és szellemi erők nélküli világ kezdődött, az embereknek meg kellett tanulniuk egyedül, nélkülük orientálódni a világban. Az istenek alkonyával együtt az emberekben fokozatosan kialudt a szellemi látás, többé nem látták a dolgok szellemi lényegét, csak a fizikait. Ekkor a filozófia is megváltozott, innentől kezdve úgy gondolták, hogy az anyag az örök, a testi az örök, a lelki, a pszichés csak káprázat, kialakult az a fajta materialista szemlélet, amelyben ma is élünk.

A modern filozófia (mitológia) meghatározó eleme lett az anyagi és a racionális. A racionalitás olyan kategória, amely nélkül manapság nem lehet értelmesen leírni az emberi tevékenységet vagy egyáltalán megtervezni az aktivitást, noha az életünk nem fér bele a racionalitásba, mert az nem öleli fel az egész mindenséget. Még az egészséget sem lehet egészében meghatározni a racionalitás alapján. Akkor ma kit lehet egészségesnek tartani? A WHO definíciója („Az egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség hiánya.”) mára már idejétmúlt, sok ponton már szakszerűtlen. Egészséges az a személy, akinek van örömet nyújtó életcélja, nem aggódik túlzottan a jövő miatt, nincsenek jelentősebb egészségügyi panaszai vagy életét korlátozó diagnosztizált betegsége(i), testileg-lelkileg kiegyensúlyozott, a természettel harmóniában él. Biztonságban érzi magát, nem éhezik, nem fázik, de képes folyamatosan, lehetőleg nyugodtan alkalmazkodni a külső változásokhoz. Képes az életörömre, tud játékos, vidám lenni, pozitívan gondolkodik. A nehézségeit adottságainak segítségével meg tudja oldani, ki tudja bontakoztatni képességeit.

Az egészség feltétele minél eredményesebben fenntartani a testi-lelki-szellemi harmóniát. Ellenkező esetben a fizikai testben energiahiány lép fel, ami a szervek károsodását eredményezi, betegségként jelenik meg. A hosszú éveken keresztül tartó rendetlen életvitel (helytelen táplálkozás, mozgásszegény életmód, káros gondolatok, kellemetlen szavak és helytelen cselekedetek) negatív, azaz energiacsökkentő hatással vannak az emberre. A problémák jellegéből, mélységéből és milyenségéből adódik, hogy mekkora is lesz ez a „kilengés”, mennyire borul fel lelki egyensúlyunk. Tekinthetjük ezt a mindennapi élet természetes velejárójának, és ha rövid ideig tart, egyensúlyunk, kedélyállapotunk akár magától is stabilizálódik. Ha azonban a ránk nehezedő nyomás, a bennünk növekvő feszültség nem szűnik, megoldani sem tudjuk, testi és lelki egészségünk is veszélybe kerül. A lelki egyensúly, belső harmónia nem jön magától, meg kell érte dolgozni! A munka olykor fájdalmas, és az önismeret korántsem könnyű ösvényén vezet a teljesebb, egységesebb személyiség felé. Mindannyian belátjuk, hogy betegségeinket fizikai tényezők sokasága okozhatja, az öröklött hajlamok, a szennyezett levegő, a nem megfelelő táplálkozás vagy a mozgás hiánya.

De ismernünk kell érzelmeink testünkre gyakorolt hatását is: pirultunk már el zavarunkban, remegett a lábunk, összeszorult a gyomrunk stresszhelyzetben, sírtunk, ha megbántottak… Nyilvánvaló tehát, hogy a testünkre jelentős hatással van a lélek bármely apró rezdülése, így a test gondozása mellett elengedhetetlen a lélek ápolása is. Érzelmeink és gondolataink, félelmeink és vágyaink biológiai folyamatokként nyilvánulnak meg. Sejtjeink pontosan érzékelik lelkivilágunkat, és ezt mintegy modellezik, igazodnak hozzá, a vele együtt való folytonos kommunikációban vibrálnak. Ebben az összehangolt, jól szervezett „közegben” körkörös és nem csupán egysíkú, fentről lefelé történő irányítás figyelhető meg, egyszóval a szervezetünk minden sejtje „tud” az összes többiről, és képes hatással lenni a nagy egészre! Ha ezt elfogadjuk tudatunkkal, akkor érzékelhetjük, ami a testünkben végbemegy: a tünetek, panaszok üzenetekké válnak, a betegségek könnyebb vagy nehezebb feladatokká — figyelmeztetve bennünket a tudattalan, szőnyeg alá söpört témákra. Az érzelmek súlyos elhanyagolása olyan egyértelmű jeleket ad a testnek, mint a kimerültség, a testsúlyproblémák, az apróbb vagy súlyosabb betegségek, mégis gyakran nem ismerjük fel ezeket a jeleket, vagy nem törődünk velük. 

Minden átélt érzelmünk mély hatással van fizikai testünkre — sejtjeinkre, egyszóval szerveinkre is (forrás: Életigenlők.hu)

Testünkre (lelkünkre különösen) leggyakrabban nem figyelünk, csak gondok, panaszok esetén „kapunk észbe”, és kísérelünk meg kapcsolatot kialakítani vele, gyakran nagy nehézségek árán. Nem vesszük figyelembe, hogy a test segítségével üzen a lélek. Amikor elromlik, ijedelemmel vagy haraggal reagálunk, és — ha nem múlik el magától — segítséget kérünk valamilyen kémiai vegyülettől vagy szakembertől. A személytelen, gyakran félelmetes orvosi kezelés vagy a tünetek enyhítésére irányul (pl. krónikus, indokolatlan fájdalom esetén), vagy olyan testi folyamatok befolyásolására, amelyeknek valami miatt oki szerepet tulajdonítanak. A módszerek dominánsan kémiai vagy sebészeti jellegűek, a betegek kiszolgáltatottan, kontrollvesztetten, felelősségük súlya alól felmentve várják sorsuk jobbra fordulását. Ilyenkor kezdődik el az egészség (visszaszerzésének) hajszolása, amikor például a szorongás, túlfeszítettség, elnyomott feszültség, stressz megtámadja a legérzékenyebb szervünket, testünk gyenge pontjait, és azt betegíti meg. Különösen a krónikus megbetegedések okoznak nagy kihívást a beteg és a modern medicina számára. Ilyenkor többnyire nem lehet szó teljes gyógyulásról, az orvoslás eredményei gyakran nem kielégítőek. Például a krónikus fájdalmak, az összes krónikus betegséghez hasonlóan, a testet-lelket és az egyén szellemét egyaránt kínozzák, kihívás elé állítják.

Napról napra rohanunk a betegségek elől, megpróbáljuk hatékonyan összekaparni az egészég morzsáit. Manapság az egészséget normaértékekhez kötik, így válik az egészség a normákhoz való ragaszkodássá. Ez hozta magával a medikalizációt, mely orvosi szempontból igyekszik kezelni az emberi élet nyűgeit, szenvedéseit (öregedés, gyermeknevelés, párkapcsolati, szexuális problémák, a boldogság keresése stb.), melyeknek a megoldására vagy legalábbis elviselhető kihordására a korábbi társadalmak különféle intézményeket használtak (vallás, erkölcs, pedagógia, jog, család). Mára ezek egyre inkább orvosi vagy egészségügyi gondként jelennek meg, és megoldásukat, elviselésüket a ma embere az egészségügyi rendszertől és azok szereplőitől várja: találják meg problémájára a megoldás piruláját. Pedig: „Minden ember, minden apró mozzanat az életedbe úgy került, hogy magad vonzottad oda. Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll” (Richard Bach).