Van egy régi mondás, mely szerint minden madár a saját csapatához. Ez valójában azt jelenti, hogy az életben igyekezzünk mindig a hozzánk hasonlókhoz tartozni. De mint a szabályokat általában, számtalan esetben ezt sem veszik figyelembe. Ám előbb-utóbb rájönnek, hogy bizony érdemes odafigyelni az öregek tapasztalataira. Az alábbi történet főszereplője szerint napjainkban már nem olyan fontos mindenáron ragaszkodni az értelmetlen szabályokhoz.
— Az édesanyám nagyon fiatalon megözvegyült. A szüleit is elveszítette kicsi korában, az anyai nagymamája nevelte fel, iskoláztatta, és adta férjhez. Mielőtt még a világra jöttem volna, a nagymama is meghalt. A szüleim dolgoztak. Anyám egy kisebb cég könyvelői munkáját intézte, az apám pedig egy nemzetközi teherszállító vállalatban dolgozott segédmunkásként. Ez főleg raktári munka volt, de ha nagyobb rakományról és távolabbi országról volt szó, az apám harmadik személyként utazott a teherkocsival. Egy ilyen szállítás közben valahol a lengyel határ környékén felborult a kamionjuk. Az egyik sofőr a helyszínen meghalt, a másikat kórházba szállították, és túl is élte a balesetet. Az apámat viszont nem találták a szerencsétlenség helyszínén sem akkor, sem később, illetve sohasem.
Anyám egyedül nevelt fel. De szinte betegesen szeretett, féltett minden zajtól, eséstől, ütéstől, egyszóval legszívesebben örökké maga mellett tartott volna, hogy semmi rossz ne érjen. A nevelési módszere nemcsak a gyermekkoromra szorítkozott. Szakközépiskolába iratkoztam, és asztalos lettem, de anyám aggódása, túlzott figyelme engem valósággal életképtelenné tett. Már nagykorú voltam, de időnként megtörtént, hogy ha valamiben sürgősen döntenem kellett, képtelen voltam rá mindaddig, amíg anyával nem beszéltem meg, mi a helyes. Ami a lányokat illeti, azokkal is hasonló volt a helyzet. Anya szerint szinte mindnek volt valamilyen hibája, mely miatt nem érdemelt meg engem. Nem szerettem a hangos mulatozást, hát nem nagyon jártam a fiúk által magasztalt italos bulikra. És észre sem vettem, már elmúltam harmincéves. Nagyon szerettem a gyerekeket, azt terveztem, hogy népes családom lesz legalább három gyerekkel, és egy tűzrőlpattant feleségem. És a házunk mindig tele lesz nevetéssel.
Megpályáztam egy munkalehetőséget, egy általános iskola keresett olyan házmestert, aki egy kicsit mindenhez ért. Úgy éreztem, ezt a pályázatot direkt nekem írták ki. Jelentkeztem — és felvettek. Azt hiszem, az asztalosszakmám volt a fő ok, egy iskolában ugyanis mindig szükség van asztalosra. Én nagyon meg voltam elégedve a munkámmal, azt hiszem, az iskola is velem. Megtanultam a gyerekekkel beszélgetni, velük dolgozni, meghallgattam a titkaikat, segítettem nekik, ha valami problémájuk akadt, egyszóval minden rendben volt. Dolgozott ott egy özvegy tanító néni, egy csöndes, szemüveges, sovány teremtés, akiről már messziről látszott, hogy csupa szív ember. Időnként beszéltünk néhány szót, ő nagyon szeretett olvasni, és néha megkérdezte, olvastam-e ezt vagy azt a könyvet. Én ilyenkor zavartan mondtam, hogy még nem jutottam odáig. Az igazság az volt, hogy utáltam olvasni, a kötelező olvasmányokat is mindig egy osztálytársam mesélte el nekem. Egy másik alkalommal valami mást kérdezett, amire szintén nem volt válaszom. De ő maga egyre jobban vonzotta a figyelmemet. Egy délutáni váltás után, amikor az eső csak úgy zuhogott, felkínáltam, hogy hazaviszem autóval, és ő elfogadta a szívességet. Így kezdődött. Egyre többször volt éppen „dolgom” a városban, amikor ő indult haza. Elmeséltem anyának, hogy van egy tanító néni, akitől már sok mindent megtanultam. Anyám szinte belebetegedett a hírbe. És jött a felvilágosítás, a példabeszéd a madarakról és a hovatartozásról. Mondtam anyának, eddig mindig az én pártomon volt, hát ne legyen most sem az ellenségem.
Elkezdtem tanulni. Mindent, amiről úgy gondoltam, hogy nem ismerem eléggé. A szomszéd városban beiratkoztam az esti iskolába is. Néhány hónapot jártam csak, de közben szorgalmasan olvastam, tanultam, és lassan, de biztosan tágult a látóköröm, sokszor úgy éreztem, tudok már eleget, hogy feleségül jöjjön hozzám egy tanító. Kevesen hittek a kapcsolatunkban, de mi összeházasodtunk. Van két lányunk, az egyik már férjnél van, a másik jövőre fejezi be az egyetemet. Úgy éreztem, én már jobban repülök, mint a feleségem rajából sok madár. Ezt bizonyítja az is, hogy június végén ünnepeljük a 30. házassági évfordulónkat. Két éve, hogy eltemettük anyámat, akivel a feleségem a legszebb anyós-meny kapcsolatot ápolta. Amíg élt, a vasárnapi ebédekre mindig hazajártunk hozzá, a lányok imádták a mamit. Meg a mami is őket. És sokszor megtörtént, hogy a feleségemmel kávézva az udvaron azt mesélte neki: Tudod, butaság az a mondás, hogy „minden madár a fajtájához”, és én ezt tudtam, mondtam is mindig a fiamnak. Ugye, jól tettem?
