Ha hiszel az igazságban
Perisity Irma
2020.04.24.
LXXV. évf. 16. szám
Ha hiszel az igazságban

Hála a modern kütyüknek, majdnem kétórás beszélgetést folytattunk a középkorú asszonnyal a népszerű Skype-on. Már az előzetes bejelentkezéskor felkeltette az érdeklődésemet, nyugodtan, megfontoltan beszélt ugyanis életéről, és a végén nyugalommal jelentette ki: most már túl vagyok mindenen, az eseményeken, börtönön, temetésen, de végig hittem az igazságban.

— Régóta hordozom a súlyos terhet, melytől rettenetesen nehezen szabadultam meg — mondja kimérten, miközben kifejezéstelen tekintettel néz a kamerába. — Beszélni senkinek sem kellett róla, nem csak a család, rokonok és ismerősök tudták, mi történik velem/velünk, a történetünknek hírverést adott ugyanis a média is. És tudja, amikor ez megtörtént, én, ostoba, azt hittem, elegendő, ha őszintén elmesélem az igazat. De ez ritkán esik meg bonyolult dolgokkal kapcsolatban, mely felismerést egy megalázó házasélettel, helytelen bírósági döntéssel és a környezetem gyanújával fizettem meg.

Egy Újvidék környéki, dinnyetermelő faluból származom, melyet már akkor hagytunk el, amikor feltornyosultak a gondok. A szüleim ismert dinnyetermelők, a férjem, aki a szomszédos faluból származott, sokszor dolgozott nálunk napszámosként. Így ismerkedtünk meg. A szüleim annak ellenére, hogy egyetlen gyermekük voltam, nem vártak tőlem semmiféle áldozathozatalt. Amikor megmondtam, hogy szerelmes vagyok a fiúba, apám — aki nyugodtabb, kimértebb volt az anyámnál — azt mondta: a te döntésed, elmúltál húszéves, ha úgy érzed, hogy hozzád való, és ő is ragaszkodik hozzád, nincs kifogásom. Huszonkettő múltam, amikor megesküdtünk. Anyám nem volt túl boldog, azt mondta, a férjemnek még a szeme sem áll jól, de apám szerint szorgalmas, megbízható fiatalember volt. 

A megváltozott életfeltételek kihatottak a férjem viselkedésére. Velem továbbra is rendesen bánt, de volt valamilyen megmagyarázhatatlan nyugtalanság benne, sehol nem találta hosszabb ideig a helyét. Alig várta a dinnyeszezon kezdetét, a megrakott kamionnal járta a környező falvakat, piacokat, és akkor elemében volt. Én ritkán tartottam vele, a két gyerekünk ugyanis másfél év különbséggel született. Ők igényelték minden percemet, és a dinnye szedésének megszervezésében, a berakodásban nekem is bőven jutott feladat. Anyám ment időnként segíteni, és ő figyelmeztetett, hogy a férjemnek majdnem minden faluban van egy kiválasztott vevője, persze kizárólag nőnemű.

Amikor ezt szóvá tettem, azt mondta, anya kezdettől fogva utálja őt, és nem hagyja, hogy az anyósa hazugsággal vádolja. Javasolta, hogy költözzünk el a szüleimtől. Persze, munkaviszonyban nem voltunk, így próbáltam neki megmagyarázni, hogy éhen halunk a szüleim nélkül. Apám avatkozott közbe, valahogy lecsillapodtak a kedélyek, de ez az állapot nem maradt tartós. Ettől kezdve sokkal nagyobb figyelemmel kísértem a viselkedését. A gyerekek iskolába jártak, amikor a férjem már nemcsak dinnyeidényben kakaskodott a környéken, hanem télen is eljárt körülnézni a világban, ahogy ő mondta. Úgy döntöttem hát, hogy az új idényben én megyek vele a piacokra. Eleinte dühöngött, de a végén, apámnak köszönhetően, elfogadta, hogy vele tartsak. Zomborban árultunk. Én mértem, lékeltem a dinnyét, ő a kamionról adogatta a vevőknek a kiválasztott árut. Ma sem tudom, mi történt pontosan, hiszen vevőnk sem volt, de ő megingott, és leesett a kamionról. Rá a lékelőkésre, melyet a kezemben tartottam…

Előre eltervelt, szándékosan elkövetett gyilkossági kísérletért eljárás indult ellenem. A per folyamán persze napvilágra került a férjem viselkedése, így a bíróság szemében egyértelműek tűnt, hogy meg akartam bosszulni a tetteit. Az a szerencsém, hogy nem halt meg, így csak három év börtönbüntetést kaptam, melyet az utolsó napig le is töltöttem. A szüleim kétségbe voltak esve, elsősorban a gyerekek miatt. Én el akartam válni, de ő nem. Hosszú kórházi kezelés után visszament a szüleimhez és a gyerekekhez. Amikor kiszabadultam, a család úgy döntött, jobb lesz, ha lakhelyet változtatunk, így beköltöztünk a városba. Többé nem éltünk normális házaséletet, mindenki szó nélkül cipelte a maga keresztjét. Tettük ezt a gyerekeink miatt, hogy ne csonka családban nőjenek fel. Én egy percig sem kételkedtem abban, hogy az igazság egyszer kiderül. Óriási teher volt ez, mert a gyerekeim is kétkedve fogadták, hogy ártatlan vagyok.

Az ősszel meghalt a férjem, tisztességgel eltemettük. A gyerekek már egyetemisták. A fiam véletlenül tanúja volt egy beszélgetésnek, amikor a szomszédunk mesélte valakinek, hogy azon a bizonyos zombori piacon az ő egyik rokona lökte meg esernyővel a férjemet — heccből. De amikor látta, hogy vérzik és nem mozog, elszökött a helyszínről. Soha senkinek nem beszélt róla, de a férjem halála után nem bírta tovább. Túl vagyunk már mindenen, ez a véletlenül hallott vallomás már semmit sem számít. Vagyis nekem igen, mert bebizonyosodott, hogy ha az ember hisz az igazságban, az előbb-utóbb úgy is napvilágra kerül.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..