Nocsak. Észrevették.
Mintha korábban nem így lett volna.
Persze, egészen más az, ha az ember — vagy egy egész közösség — a saját bőrén tapasztalja a győztesek gőgjének, gátlástalanságának fájó következményeit. A győztesekét, akik gyakorta nem is győztesek, csak önkényesen annak kiáltják ki magukat, vagy azzá üti őket a történelmi körülmények sokszor nagyon furcsa, követhetetlen alakulása.
S micsoda beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha valaki egyszerre azon kapja magát, hogy a győztesek, az érinthetetlenek listájáról átkerült a vesztesek listájára, esetleg rádöbben, hogy nem is volt győztes sohasem, csak annak hitte magát. Ez vonatkozhat egyénre, de vonatkozhat egy egész közösségre is. Mindkettőre van példa az utóbbi időben.
Ilyenkor mondjuk mi, örök veszteseknek kikiáltottak, hogy Isten malmai lassan őrölnek. De azért őrölnek.
Az írásom elején idézett fordulatokat már nemcsak a szerb politikai színtér szereplői szajkózzák, hanem mit ad Isten, kollégáink is, köztük a Szerbiai Újságírók Egyesületének elnök asszonya. Természetesen Ante Gotovina és Mladen Markač horvát tábornokok hágai felmentése kapcsán fogalmazta meg sommás véleményét.
— A pénteki ítélet után a hágai törvényszék a győztesek igazságosságának az intézményévé vált, Hága pedig azzá a várossá, ahol a győztesek ítélkeznek a háború vesztesei felett.
Micsoda győztesek és micsoda vesztesek?! A legjobb tudomásunk szerint Szerbia nem is viselt háborút senki ellen, legalábbis a mostani kesergők ezt hangoztatták lépten-nyomon az esztelen vérontás idején. Legfeljebb azt az „örökigazságot” igyekezett fegyverrel a kézben érvényre juttatni, hogy ahol egyetlen szerb él is, az bizony szent szerb föld, vagy minden késedelem nélkül azzá kell tenni. Ennek az eszement doktrínának sok délvidéki magyar áldozata is volt, holott az égvilágon semmi közünk nem volt hozzá.
Az előbb idézett elnökasszonyi mondat, Hága megbélyegzése nekünk óhatatlanul Trianont juttatja eszünkbe. Igen, már megint Trianon. Hát az nem a győztesek igazságosztásának az intézménye volt?! De már ki emlékezik rá?! Mi magyarok, éljünk is bárhol a Kárpát-medencében. Ahol a győztesek szétdaraboltak egy hatalmas, gyönyörű országot, s kisebbségi sorsba, teljes kiszolgáltatottságba taszítottak több millió vétlen magyart. A győztesek aztán Csehszlovákiából kitelepítettek, Kárpátalján málenkyij robotra hurcoltak, Romániában, Szerbiában állati kegyetlenséggel lemészároltak sok tízezer szintén vétlen magyart. Erre már senki nem emlékszik?! Hogy a győztesek logikája ezen a tájon mindig így működött. Akik egyébként sokszor nem is voltak győztesek, hiszen a mi sorsunkat egyebek között a valóban győztes Szovjetunió és a későbbi legnagyobb vesztes Németország közötti szégyenletes paktum pecsételte meg, s belőlünk a vesztes Ausztria és a vesztesek oldaláról az utolsó pillanatban nagy ügyesen kiugró Románia is kapott. Tudjuk jól: nem is keveset.
„Az a nemzet, amely területe kétharmad részével elveszti legfőbb gazdasági forrásait s lakosságának több mint felét — csak a magyarságot véve ennek 43%-át —, az tönkretett nemzet, halálra ítélt nép”, olvashatjuk a magyar békedelegáció II. jegyzékében, amely 1920. január 14-én született. „Így kell ennek lennie? Igazságos ez? Beletörődni nemigen lehetséges...”
Beletörődni ebbe nemigen lehetséges? Lám, lehetséges volt. Lehetséges lesz majd Szerbia számára is. S vele együtt mindazok számára, akik a történelmi szerencse forgandósága vagy az isteni gondviselés jóvoltából a győztesek oldaláról egyszer csak hirtelen átkerültek a vesztesek oldalára.