— Nem akartam erről semmit sem előre elmondani — kezd mentegetőzni a jól öltözött, koros asszony. — Úgy gondoltam, a beszélgetés folyamán úgyis el kell mondanom mindent, hát nem akartam azzal kezdeni, hogy egy elmegyógyintézet volt ápoltja vagyok, nem lett volna jó ajánlólevél. Mert bárhogyan is igyekszünk erről nyíltan, őszintén beszélni, ha valakiről kiderül, hogy éppen most jött ki a diliházból, viszolyogva állnak vele szóba az emberek. Én szeretném kiemelni, hogy fogalmam sincs a pszichés betegségek hátteréről, gyógyításáról, csak arról szólhatok, amire az elejétől kezdve tisztán emlékszem. És mindezt csak azért tartom fontosnak elmondani, hogy meggyőzzem az embereket: minden betegségből ki lehet gyógyulni, még abból is, amelyet a tudomány is nagyon óvatosan ismer el.

Jól szituált, tanyasi családból származom. Ketten voltunk testvérek, volt egy három évvel idősebb bátyám, aki szörnyethalt egy motorkerékpár-versenyen. A családom nagyon nehezen viselte az elvesztését, az pedig, hogy én maradtam életben, inkább teher volt a szüleimnek, mint kárpótlás. És ezt nem tudták eltitkolni előttem. Felnőtté válásom közben igyekeztem minél kevesebb vizet zavarni otthon, hogy ne okozzak fájdalmat nekik. Szórakozni nem nagyon jártam, pedig a városi gimnáziumban tanultam. Volt egy szívbéli barátnőm, akivel megosztottam minden gondolatomat, és másra nem nagyon volt szükségem. Csak ő tudta, hogy fülig szerelmes vagyok egy falubeli legénybe, ő pedig egy másik lányba, aki kereskedősegéd volt a falu boltjában. Azt hiszem, a fiú sem tudta, hogy a szüleink megbeszélték, összeboronálnak bennünket, és ennek érdekében — anyám parancsára — járni kezdtem a falu kultúrotthonában tartott vasárnapi bálokba. Anyám akkoriban annyi ruhát varratott nekem, hogy három lánynak is elég lett volna, szerinte ugyanis mivel eladósorban voltam, ügyelni kellett a külsőségekre is. Amikor a legény, akibe szerelmes voltam, táncoltatni kezdett a bálban, azt hittem, ő is felfigyelt rám, eszembe sem jutott, hogy a szülők már elintézték mindazt, amit nekünk kellett volna. Hogy ne nyújtsam: néhány hónap múlva megtartottuk a lakodalmat. Apám azonnal rám íratott tíz hold szántót, mezőgépeket vettek nekünk, és a gimit abbahagyva, immár férjes asszonyként, megkezdtem a falusi életet. Néhány hónap múlva teherbe estem, és megszültem a lányomat.

Nem lángolt közöttünk a szerelem, viszont elfogadtuk egymást, és család lettünk, különösen a lányunk születése után. De a kicsi az első születésnapja előtt sajnos meghalt. Szinte belepusztultam az elvesztésébe, ő volt ugyanis az életem értelme, aki miatt minden reggel érdemes volt felkelni. Valahogy a férjemmel is elidegenedtünk egymástól — néhány hónap múlva rajtakaptam, ahogy a régi szerelmének udvarol. Nagyon szégyellte magát, és javasolta, hogy váljunk el. Sem erőm, sem bátorságom nem volt ahhoz, hogy harcoljak a házasságunkért, hát szétmentünk. Két hónap múlva a férjem újranősült, elvette a régi szerelmét. Amikor a nászmenet elvonult a házunk előtt, akkor lettem először rosszul. És egyre súlyosabb lett az állapotom. Felrémlenek olyan emlékképek, hogy a lányom játék babáját szorongatom, vagy éppen ringatom, miközben dúdolgatok. A szüleim minden szálat megmozgattak, hogy segítséget kapjunk, de hiába. Két hónap múlva intézetbe kerültem, és ott voltam csaknem három évig. Az állapotom állandóan változott, hol tiszta volt a tudatom, hol nem. Az intézet közelében volt egy lelencház, és amikor jól éreztem magam, ott segédkeztem a picik körül.

Azt hiszem, életem legszebb időszaka volt a gyógyulásnak az a fázisa. Voltak olyan anyák, akik rendszeresen látogatták a lelencházi elhelyezésen levő gyermeküket, láttam a szemükben a fájdalmat, amikor elmentek, láttam az örömkönnyet, amikor megérkeztek, és magukhoz ölelték gyermeküket. Többüket közelebbről is megismertem, meghallgattam életük szomorú történetét. És miközben lelket öntöttem az anyákba, lassan kihevertem a fájdalmam, behegedtek a sebeim. A tudatom kitisztulásával egyre komolyabban vettem a feladatomat, és már az intézet orvosaival is beszélgettem minderről. Amikor megkaptam a zárójelentést, az első utam a gimnáziumba vezetett. Megérdeklődtem a feltételeket, hogy magánúton hogyan tudnám befejezni a megkezdett negyedik osztályt. Sikerült, sőt, utána a gyógypedagógia első fokozatát is befejeztem. Mert hatalmas erővel mindezt meg akartam tenni. És ma itt vagyok. Nemcsak én, hanem az orvosok is azt mondják: csoda, de a magam erejéből sikerült meggyógyulnom.