home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Gyermekotthon
Perisity Irma
2014.05.21.
LXIX. évf. 21. szám
Gyermekotthon

Riadt tekintettel, összekuszált gondolatokkal, szótlanul ül egy ideig, majd megemberelve magát lassan hozzákezd. Eleinte szinte tudomást sem vesz rólam, de amint belemelegszik a mondanivalójába, felém fordul, és halkan beszél.

— Én egy boldog, elégedett asszony vagyok — mondja nagyon határozottan. — Csak az a bajom, hogy a boldogságom nem felhőtlen. Ha a gyermekkoromra gondolok, minden alkalommal elégedetten állapítom meg, hogy engem az utamon a jó szerencse kísért. Négyen vagyunk testvérek, a szüleim értelmiségiek, de sohasem mi, gyerekek voltunk számukra a legfontosabbak. Négyünk közül én kaptam a legtöbb figyelmet, de csak azért, mert kiskorom óta sokat betegeskedtem. Ez az állapot valahogy ellenem fordította a szüleimet, mintha mindenért én lettem volna a felelős. Gyermekkoromban gyakran voltak epilepsziás rohamaim. Számos orvoshoz elvittek, de mindegyik azt mondta, nyugodt családi környezetben idővel majd csillapodnak a rohamok, rendszeres gyógyszerszedéssel akár meg is szűnhetnek. A betegségem miatt a középiskolából is kimaradtam, de később, már felnőttként befejeztem a tanulmányaimat. Azt hiszem, a betegségemből kifolyólag egy kicsit mindig más voltam, mint a többi korombeli. Szerettem olvasni, verseket írtam. Hatalmas, mindent elsöprő szerelemről álmodoztam, meg sok gyerekről, nagy, összetartó, boldog családról. Udvarlóm nem sok akadt, pedig azt mondják — még most is —, hogy szemrevaló teremtés vagyok. Igaz, nem is futottam a fiúk után, elvártam, hogy ők közeledjenek felém, udvariasan, sok figyelmességgel. De úgy tűnik, többé már nincsenek ilyenfajta férfiak.

Ahogy múltak az évek, egyre zárkózottabb lettem, és bizalmatlan a környezetemmel. Habár a szüleim nem vallásosak, engem egyre jobban kezdett érdekelni minden, ami Istennel kapcsolatos. Úgy éreztem, megtaláltam a hozzá vezető utat. Ez a felismerés nyugalommal, békével töltött el. Az sem zavart, hogy a családom, a környezetem úgy kezelt, mintha egy kicsit ütődött volnék. Egyszer munkát kaptam egy kereskedelmi vállalatban. Mivel a fizetésemet a szüleim nem vették el tőlem, volt pénzem utazgatni. Járni kezdtem a kolostorokat. Nemcsak vallási buzgalomból, hanem azért is, mert az ott dolgozók rengeteget tudtak a régmúlt időkről, történésekről. Egy ilyen Fruška gora-i kiránduláson ismertem meg a jövendőbeli férjemet. Egy csöndes, nálam csaknem tizenöt évvel idősebb agglegényt, akinek nem engedte az anyja, hogy megnősüljön. A párom is nagy családot szeretett volna, sok gyereket, de nem volt ereje szembeszállni a szülői akarattal. Az volt a szerencsénk, hogy az édesanyja beteg volt, amikor megismerkedtünk. Leendő anyósom másik fia elköltözött otthonról, a lánya évente egyszer-kétszer látogatta meg, attól félt tehát, hogy a férjem is otthagyja. De beleegyezett, hogy összeházasodjunk. Mivel nem volt nyugdíja, mi gondoskodtunk róla, így az esküvő után is egy házban maradtunk. Ez nem volt szerencsés megoldás, a párom azonban nem akarta az anyját magára hagyni.

Két hónappal az esküvő után teherbe estem, de elveszítettem a babát. Fél év múlva volt még egy vetélésem, és azt hittem, sosem leszek anya. A férjem azt mondta, fogadjunk örökbe gyerekeket. Mivel nem ellenkeztem, egy nap bejelentette, hogy van egy négyéves fiú ikerpár, amelynek családra van szüksége. Furcsálltam, hogy ilyen gyorsan sikerült elintéznie a formaságokat. Csak később tudtam meg, hogy az ikrek az ő gyerekei, egy fiatal prostituált szülte őket, akivel időnként dolga volt. Rosszulesett, hogy nem volt hozzám őszinte, de elfogadtam a fiúkat, és úgy nevelem őket, mintha a saját gyerekeim volnának. A harmadik vetélésem után a férjem hazahozott még egy ötéves kislányt is, akiről kiderült, hogy szintén ő az apja. Már három gyerek volt a családban, s mindegyik a férjemre hasonlított. Két évvel ezelőtt aztán ismét teherbe estem, de nem sok reményt fűztünk a sikerhez, hiszen elmúltam már harmincéves. De az imádságunk eljutott oda, ahova kellett, és minden bonyodalom nélkül ikreket szültem, augusztusban ünnepeljük a második születésnapjukat. Most ismét terhes vagyok, ezúttal azonban csak egy gyereket várok, és az orvos szerint minden a legnagyobb rendben van.

Biztosan szeretné tudni, miért fogadtam el szó nélkül a férjem gyerekeit. Azért, mert megértettem őt, tudtam, hogy imádja a kicsiket, de az anyja — amíg ereje engedte — irányította az életét. És a párom tiszteletből sosem mondott neki ellent. Mi, ketten nagyon jól megvagyunk, tiszteljük, becsüljük egymást. És engem nem zavar, ha a szomszédok azt mondják, hogy „a két hibás gyerekotthont nyitott”. Imádom a gyerekeket, nevelésük anyagilag sem okoz gondot. És ha az örökbefogadáskor elfogadtam volna egy idegen gyerekét, hát miért ne fogadnám el a férjemét?!              

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..