A Pannon RTV legújabb dokumentumfilmje, az én meséltem neki… éppen ezt az időszakot mutatja be, olyan elbeszélők szemszögéből, akik a ’90-es évek Jugoszláviájában voltak gyermekek. Ennek apropójából magával az alkotóval, Soós Georginával, a Pannon RTV munkatársával beszélgettem a készülő filmről, akitől megtudhattuk, az ötlet egy baráti beszélgetés alkalmával merült fel.

— Többen, hasonló korosztályhoz tartozók elkezdtünk arról sztorizgatni, hogy ki mire emlékszik a gyerekkorából, mely, ugye, a ’90-es éveket ölelte fel. Akkor mindenkiből előjöttek az emlékek, történetek, érzések, gondolatok, az adta meg az inspirációt a filmhez. Ami nagyon sokat segített, az Terék Anna Külföld című verse volt — melyből a cím is származik. A vers arról szól, hogyan próbálja egy vajdasági származású lány elmagyarázni Magyarországon, hogy milyen is volt gyereknek lenni Jugoszláviában a ’90-es évek során. Nagyjából ezekből a momentumokból állt össze maga az ötlet, utána pedig felkerestem az alanyokat, akiket szerettem volna megszólítani, végül az ő történeteikből született meg a film.

Soós Georgina

* Mit lehet tudni a dokumentumfilmről? Milyen hosszú, kik vettek benne részt?

— Félórás, tehát nem egy hosszú film, bár nagyon sok nyersanyagunk van, és sokkal hosszabbra is ki lehetett volna húzni. Igyekeztem minél jobban tömöríteni, már csak azért is, mert a mai nézők a néhány másodperces Reels-videókhoz vannak szokva, és nagyon nehéz bármilyen hosszabb tartalmat úgy elkészíteni, hogy azt végig is nézzék. A filmben öt alany beszél, egymással párhuzamosan, ők Vajdaság különböző részeiről származnak, különböző területekről szerezték élményeiket, de mint ahogy az interjúk során kiderült, nagyon hasonló gondolataik, emlékeik vannak, ezért a film igazából az öt ember történetét szinte eggyé fűzi. A film készítésében három operatőr vett részt, Dobó Krisztián, Raffai Csaba és Huszár Dániel, a grafikát Miskolci Rolland készítette, a vágó pedig Lukácsi Olga volt, illetve Terék Anna versét Szabó Regina mondta el.

* Mennyire volt könnyű rávenni az alanyokat arra, hogy beszéljenek?

— Mivel ezek nagyon személyes élmények, nem lehetett csak úgy letámadni az embereket. Hírműfajban dolgozom lassan húsz éve, és azt szoktam meg, hogy mindent nagyon gyorsan készítünk, nincs idő arra, hogy elmélyüljünk egy-egy témában, ezért saját magamat is át kellett állítani egy más tempójú munkára. Az volt a technikánk, hogy miután kapcsolatba léptünk velük, adtunk nekik időt arra, hogy átgondolják az emlékeiket. Körbesétáltunk velük azokon a helyeken, amelyek a gyerekkorukhoz köthetők, és ezek a lassú, emlékezős séták segítettek nekik abban, hogy egy kicsit ráhangolódjanak, és felidézzék az emlékeket. Úgyhogy amikor a kamerák előtt kellett beszélniük, addigra sikerült egy bensőséges kapcsolatot kialakítani.

Felvétel közben

* A dokumentumfilm műfaja egy intimebb élménybeszámolón alapul. Szerinted ez gyógyítja a lelket, vagy inkább felszakít sebeket az emberben?

— Bennem is felmerült a filmkészítés során — és szerintem az alanyokban is —, hogy hogyan illik ehhez a témához viszonyulni. Mivel hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez a mi gyerekkorunk része, természetes volt, ez akkor így történt, és kész. Ahogy készítettük ezeket a beszélgetéseket, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy oké, hogy ezt mi természetesnek gondoljuk, és beleivódott a személyiségünkbe, élettörténetünkbe, de igazából egyáltalán nem normális az, hogy valaki úgy nő fel, hogy a boltokban üresek a polcok, hogy a családnak minden egyes vásárlást meg kell gondolnia, hogy a szülők a határon sorakoznak, hogy üzemanyagot vagy cigarettát csempésszenek, csak azért, hogy a család egyáltalán meg tudjon élni. Egyáltalán nem normális, hogy hallod a vadászgépeket a fejed fölött süvíteni, vagy bombát dobnak valahova a közvetlen környezetedbe. Mindenkiben benne van ez a dilemma, hogy hogyan is kell ehhez viszonyulni: mondhatjuk-e azt, hogy egy trauma volt, vagy egy rendhagyó helyzet, vagy hogy a mi gyerekkorunk igenis más volt, mint egy átlagos, normálisnak mondott gyerekkor? Egyfajta felszabadító érzés volt, és minden alany azt mondta, olyan jó, hogy erről végre beszélgetni tudtunk.

* Volt olyan történet, amely téged különösen megérintett?

— Vannak egészen apró momentumok, melyek megfogtak, például amikor az egyik alany arról mesélt, milyen volt az, amikor egy márkás csokoládét kapott. Az egyik alany arról szólt, hogy a kishegyesi, magyar család szomszédságába odaköltözött egy menekült, szerb nemzetiségű család ugyanolyan korú kisgyerekekkel, és hogyan tudtak a magyar és a szerb gyerekek fokozatosan összebarátkozni, illetve hogyan is értették meg a helyzetet, hogy ők most egymás mellé kerültek. A legerősebb történetek nyilván magáról a bombázás időszakáról szólnak. Például az egyik fiú — aki ma már férfi — emléke az, hogy az iskolában rossz fát tett a tűzre, és félve ment haza, attól rettegve, hogy majd a szülei megtudják, és ezért ki fog kapni. A szobájában ült, amikor az apukája bement hozzá, és ahelyett, hogy leszidta volna, csak leguggolt mellé, befogta a fülét, és abban a pillanatban ledobták a bombát a házuk közvetlen közelébe, az iskola udvarára. Milyen érdekes, mennyire összemosódnak az egyszerű gyermeki dolgok a komolyakkal.

Az alany fotóarchívumából

* Ki az, akinek elsősorban szánod a filmet?

— Sokat gondolkodtam azon, hogy kinek is szánom. A legtöbb visszajelzést — úgy, hogy még nem mutattuk be a filmet, csak az előzetes ismertetők alapján — éppen attól a korosztálytól kapom, amely szerepel benne. Tehát a most harminctól negyvenöt évesektől, akik szintén gyerekként élték meg ezt az időszakot. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá az idősebbek, mert sok dokumentumfilm született erről az időszakról, mely bemutatja a történelmi, politikai hátteret. Ez ahhoz képest egy teljesen más szemszög, tisztán a gyerekek emlékezete. Az is érdekel, hogy azok, akik felnőttként élték meg ezeket az éveket, hogyan reagálnak, illetve a fiatalabbak véleményére is kíváncsi vagyok. A lányom most éppen olyan idős, mint amilyen én voltam a bombázások alatt. Nem nézte még meg a filmet, és nem is tudom, hogy mennyire értheti meg ez a korosztály, de hát mi sem értettük akkor gyerekként, hogy mi történik velünk. Törekedtem arra, hogy ez ne egy történelmi film legyen, ebben nincsenek adatok, hogy pontosan ki mit csinált, és hogyan. Ez tisztán az úgynevezett oral history műfaj, az emlékezet adja össze magát a történetet. Lehet, hogy vannak benne olyan pontok, amelyek nem fedik 100%-ig a valóságot, de szerintem nem is ez a lényeg, mert ők erre így emlékeznek, és ez a kép befolyásolja a személyiségüket meg a későbbi életüket, függetlenül attól, hogy az pontosan úgy történt-e.

A film premierje a Pannon TV-ben lesz látható, de az alkotók nyilvános vetítéseket is szeretnének Vajdaság más-más pontjain, sőt, már Budapestről is érkezett megkeresés.

— A tervek szerint a szabadkai MCC-ben lesz majd a nyilvános bemutató március 24-én vagy akörül. Ez a NATO-bombázás megkezdésének dátuma, ehhez szeretnénk kötni, és a filmbemutató után egy beszélgetést is szerveznénk, hogy a nézőknek is lehetőségük legyen kérdezni, illetve elmondani a saját emlékeiket, gondolataikat, meglátásaikat. Remélem, sok emberhez eljut majd.