Láttam szegénységben elsorvadó emberi sorsokat, nélkülözéstől meggyötört, fájdalomtól eltorzult arcokat. Láttam szüleik nélkül céltalanul bolyongó és eltévelygő gyermekeket, rossz útra tévedt fiatalokat, az életüket végérvényesen és visszafordíthatatlanul elrontó, hitevesztett, megfáradt felnőtteket...

Láttam családját elvesztő, örök gyászra ítélt, magányos időseket, és láttam a szegénység, a nincstelenség ellen fájón mesterkélt, mégis mélységesen megvető mosollyal küzdőket...

De láttam tehetős, a jóban dúskáló, mégis — vagy épp ezért — a szépet, az értékeset megvető, embertársaikat szemrebbenés nélkül eltiprókat is, akiknek önmaguk magasztalásán kívül nincs más életcéljuk.

A sorsunk — állítólag — már születésünkkor eldől. A Sors maga írja meg életutunkat, rajtunk áll, hogy viseljük-e a ránk szabott álarcot, játsszuk-e a személyünkre írt szerepet vagy sem. E Sors-forgatókönyv szerint élünk, szenvedünk és szeretünk, szolgálunk és leszünk kiszolgáltatottá, mígnem a színdarab végén fejet hajtva befejezzük a jól vagy éppen csapnivalóan elvégzett munkánkat. Elköszönünk, utánunk nem marad semmi. Voltunk — már nem vagyunk. Ennyi az egész. Egy jól sikerült élet-darab, néhány mellékszereplővel kiegészítve. De a főszerep a miénk volt!

Az élet örök körforgás: megszületünk, majd meghalunk, helyünkbe újak lépnek — más forgatókönyv alapján megírt élet-darabbal. A sajátjukkal. Minden megy tovább: az idők végezetéig lesznek szegények és gazdagok, nincstelenek és tehetősek, szenvedők és bőségben dúskálók. Így áll össze a világ: feketéből és fehérből. Mint egy óriási sakktábla, melyen az emberek a bábok, útjuk előre meg van határozva, szabályokhoz van kötve. Közöttük ott vannak a királyok és királynék, akikért a gyalogok — ha kell — akár az életüket is feláldozzák... Nincs más választásuk.

Eszembe jutnak Van Gogh napraforgói, az örök életet sugalló, napsárga mosoly-arcok, amelyek — bármily hihetetlen is — szintén az elkeseredésből születtek. Egy elmeháborodott művész, egy életbe belefáradt meggyötört lelkű ember legkedvesebb múzsái, melyek hűséges szertőként végső útjára is elkísérték, koporsójára omolva, oltalmazva a benne megpihenőt...

Az elmúlt esztendő is a nélkülözés, a megvetés, a kiszolgáltatottság éve volt. De túléltük. Jöhet a vastaps. És mielőtt a függöny végleg legördül, fejünket felemelve — Van Gogh napraforgóihoz hasonlatosan — fordítsuk arcunkat még egyszer a fény felé, emelkedjünk felül gyengeségeinken, és igyekezzünk megteremteni magunknak és szeretteinknek egy szebb, boldogabb, sikeresebb új esztendőt!