Számos olyan személy él a világon, aki (tervezetten vagy tervezetlenül) cselekedeteivel napról napra meghökkenti a hétköznapi embereket. Az alábbiakban is egy nem mindennapi történetről olvashatnak, ami nem a világ másik pontján, hanem a közvetlen környezetünkben játszódott le. Főszereplőit már régóta ismerem, tudtam is róluk, hogy hajlamosak bizarr ötleteket véghez vinni, de a legutóbbin mégis elcsodálkoztam, sőt el sem hittem az első pillanatban. Svertel Denisz és jó barátja, Ivanics István (aki korábban már körbejárta Európát a motorján) ugyanis arra vállalkozott, hogy a montenegrói tengerpartról, pontosabban Herceg-Noviból hazagyalogoljon Szabadkára. A részletekről Deniszt kérdeztem.
* Hogyan kezdődött ez az egész?
- Istvánnal még nyár elején a montenegrói tengerpartra utaztunk, Herceg-Noviba. Számítógéppel karikatúrákat készítettünk az emberekről, s ezeket próbáltuk értékesíteni. Sajnos, nem ment olyan jól az üzlet, mint vártuk, szűkösen azonban eléldegéltünk belőle. Közben megismerkedtünk Čedo Perišićtyel, s ő szintén csatlakozott hozzánk. Egy este a tengerparton ücsörögve arról beszélgettünk, hogy az ember legostobább cselekedete a háborúzás, és sajnos ez nemcsak a mi országunkban, hanem az egész világon így van. Mi már ebben nőttünk fel. Elkezdtünk azon gondolkodni, mivel hívhatnánk fel erre a globális problémára a figyelmet. Rájöttünk, hogy csakis valami nem mindennapi tevékenységgel, amire felfigyelnek az emberek.
Tudomásunk szerint nyilvánosan még nem gyalogolt le ilyen hosszú távot senki sem, ezért esett erre a választásunk.
* Mondj el néhány részletet az útról! Mennyi ideig tartott?
- Pontosan 28 napig. Ebből 6 napot pihentünk. Úgy történt, hogy Čedo mindig két-három várossal előrébb járt, mint mi, hogy keressen nekünk támogatókat, illetve szállást. å nem gyalogolt, hanem autóstoppal haladt városról városra. Mi pedig követtük őt. Minden nagyobb városban egy napig pihentünk. Szerencsére találtunk olyan embereket, akik befogadtak minket, tisztálkodhattunk, ehettünk, alhattunk náluk. Az is megesett, hogy hotelben töltöttük az éjszakát, és étteremben ebédeltünk.
* Minden éjjel megálltatok?
- Persze. Vittünk magunkkal egy praktikus sátrat, amit könnyű felállítani és lebontani. Amint lement a Nap, kerestünk helyet, felállítottuk a sátrat, és lepihentünk.
* Mennyire volt fárasztó az út?
- Az első pár nap volt nehéz. A negyedik napon mindenünk fájt, erős izomlázzal kellett megbirkóznunk, de egy hét után már teljesen hozzászoktunk ehhez az életmódhoz. Napi 35-45 km-t gyalogoltunk le.
* Milyen a hegyek közt gyalogolni? Az volt a legnehezebb része az utatoknak?
- Furcsán hangzik, de hegyről lefelé sokkal nehezebb menni, mint felfelé. De ez volt az út legizgalmasabb része. A látvány, a természeti szépségek mindenért kárpótoltak bennünket. Nagyszerű érzés úgy járni ott, hogy részletesen mindent megfigyelhetünk, a madarak csiripelését, a patakok csordogálását, a hegyek némaságát. Össze sem lehet ezt hasonlítani azzal az élménnyel, amikor csak a suhanó vonat ablakából pillantunk ki a tájra.
* Mire megérkeztetek egy városba, már tudták, kik vagytok. Kinek köszönhető ez?
- Čedónak. Aki amellett, hogy keresett nekünk támogatókat, értesítette a médiát is, így tudtak a létezésünkről. Több alkalommal is meglepődtünk azon, milyen kedves fogadtatásban részesülünk. Szerencsénkre rengeteg kedves, segítőkész emberrel találkoztunk, akik nagyban hozzájárultak az utunk sikeréhez.
* Jövőre még ennél is hosszabb útra vállalkoztok. Hova szeretnétek eljutni?
- Világ körüli útra készülünk a béke nevében. Ha mindent sikerül elintézni, akkor tavasszal el is indulunk. Hárman vagyunk eddig, de még három emberre szükségünk lenne, köztük egy orvosra és egy újságíróra is.
* Mennyi időt szántok erre az útra? Hiszen ebben az esetben már nemcsak hetekről van szó...
- Ezt az utat gyalog nem lehet pár hét alatt megtenni. Úgy számoltunk, hogy kb. 2,5-3 évünkbe kerül majd körbe járnunk a Földet az egyenlítőn haladva.
* Mit szóltak a legújabb ötletetekhez a hozzátartozóitok?
- Meglepetésükben nem is tudtak szóhoz jutni. Féltenek bennünket, de már elhatároztuk, hogy megpróbáljuk, nem tudnak lebeszélni róla. S ők is elismerik, hogy egy nemes cél vezérel bennünket.
* Sikeres lesz-e az utatok? Fel tudjátok-e hívni az emberek figyelmét az egész világot érintő problémára, a háborúzásra?
- Ha csak 100 km-t teszünk is meg, már akkor is úgy fogjuk érezni, hogy elértünk valamit. Nekünk már annyi is elég lenne, ha az emberek elgondolkodnának azon, mennyivel szebb lenne az élet háború nélkül, békességben.
* Kívánom, hogy sikeres legyen az utatok s elérjétek a célotokat!