home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Guberálók
Perisity Irma
2018.04.19.
LXXIII. évf. 15. szám
Guberálók

Az utóbbi három évtized hozadéka a guberálók megnövekedett száma, akik naponta jelennek meg a tömbházak tövében elhelyezett szemeteskukák körül, és szakértői alapossággal válogatják a nekik megfelelő hulladékot. A három gyerekből álló csapatot hosszabb ideje figyeltem, és végül sikerült megbeszélnem a legidősebb, tizennégy éves kislegénnyel, hogy hazakísérhetem őket. Szerény berendezésű, de tiszta udvari lakásban jegyeztem le az alábbi sorstörténetet.

 

— Eleinte nem is tudtam, mit válaszoljak Gabinak, amikor megkérdezte, hozhat-e vendéget — mondja az ötven körüli, fáradt tekintetű asszony. — Nálunk nem fordul meg sok vendég, rokonunk nincs, barátok sem igen. De a fiam meggyőző volt, elmesélte önről, hogyan beszélgetett velük, láttam rajta, hogy elnyerte a bizalmát. És én bízom a fiam véleményében, hát mondtam, jöhet a néni, én itthon maradok. Nem vagyok biztos benne, hogy szükségünk van a nyilvánosságra, inkább arra kérem, úgy írjon rólunk, hogy a történetünket senki se ismerje fel, hiszen én nem akarom az olvasók szánalmára bízni a családom sorsát. Megvagyunk mi valahogy, és még a gyerekek sem lázadoznak a sorsuk ellen. 

Alig fejeztem be a középiskolát, amikor megindult az ország széthullása. Akkor már második éve jártam a férjemmel, aki két évvel volt idősebb nálam. Otthon állandóan azt hallottuk, hogy sötét idők elé nézünk, így elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Mindkét részről ellenezték ezt, de úgy gondoltuk, bármilyen kevés idő áll is rendelkezésünkre, azt együtt akarjuk eltölteni. Annál is inkább, mert a fiúmat akkor már harmadik alkalommal hívták be tartalékosnak. Az egyik ismerősét koporsóban hozták haza. Végül megesküdtünk. Volt két bátyám, és a szüleim elhatározták, hogy a fiúkat mentve elmennek innen. Én azt mondtam, nem megyek sehová, lesz, ami lesz. A szüleim éjjel szöktek át a zöldhatáron. Az idősebb bátyám két hét múlva — valamilyen mérgezésben — meghalt az ismerősöknél, akiknél menedéket kaptak. Menekülttáborba nem akartak menni, vissza pedig nem mertek. Egy ideig ide-oda sodródtak. Az apám nem bírta idegekkel és erővel, felakasztotta magát egy gyümölcsösben. Az anyám és a másik bátyám jó egy év múlva kaptak papírokat, és Ausztráliába mentek. Az anyám ott halt meg, a bátyám pedig megnősült, azóta nem láttuk egymást.

Keservesen, de éltünk. Szültem egy fiúgyereket, viszont két hónapos korában meghalt. Munkahelyünk nem volt, anyósom beteg lett, és hamar el is vesztettük. A bombázás idején apósom is eltávozott, így a családi ház építésére felvett kölcsön a férjemre és rám maradt — örökségként. Rendes munkát nem találtunk, mindent elvállaltunk, amiért pénzt kaptunk. Újsághirdetést is feladtam, hogy gyermekgondozást vállalok, ám jó sokáig senki sem jelentkezett. Aztán Gabi hozzánk került, pólyásként. Az anyja egy ideig rendesen látogatta, és időnként fizetett is valamennyit a gondozásért, viszont egyszer csak nyoma veszett, és azóta sem hívott vagy jött. Gabi már iskolás volt, amikor két év különbséggel megszültem a lányomat és a fiamat. Múlt az idő, és azt bizonyította, hogy a balsors nem múlik el nyom nélkül. A férjem veséi felmondták a szolgálatot, és két év szenvedés után őt is eltemettem. Kénytelen voltam eladni anyósomék házát, mert az égvilágon semmilyen jövedelmet nem kaptam. Ha időnként akadt valamilyen alkalmi munka, sokszor Gabi vigyázott a gyerekekre, amíg én dolgoztam.

Szerettem volna rendezni az ő viszonyát is, ezért hivatalos helyre fordultam, hogy örökbe fogadhassam. Viszont elutasították a kérvényemet, mert csonka családba nem adnak örökbe gyereket. És az anyagi feltételeim sem feleltek meg az előírásoknak. Attól féltem, hogy a nagyfiamat majd elveszik tőlem, ám szerencsére ez nem történt meg, ami a rengeteg utánajárásnak köszönhető. Meg talán a könnyeimnek is, hiszen bárhova fordultam, sose bírtam ki sírás nélkül, hiszen én neveltem őt, és ő is úgy érzi, hogy hozzám tartozik. A ház árából vettem ezt a kis udvari lakást, félretettem valamennyi tartalékot, hogy a gyerekeknek legyen legalább iskolára, ha velem történik valami. A guberálás Gabi ötlete volt, a két kicsi — mint minden másban — ebben is hűségesen követte a batyit. Szociális segélyt sosem kértem, úgy érzem, amíg dolgozni bírok, addig nem kell nekünk kegyelemkenyér. Délelőtt egy mosodában, délután pedig, pontosabban éjjel hat iroda takarításán dolgozom. A gyerekek szófogadóak, szorgalmasak, jó tanulók, öröm velük minden pillanat. Annyi ételmaradékot összehordanak, hogy minden évben felnevelünk egy disznót, néha még csirkéket is veszünk. Éhesek, piszkosak sosem voltak, soha senkit meg nem bántottak. Kérdezzen meg az utcában bárkit, senki sem mond róluk rosszat. Még azt sem állítom, hogy szegények vagyunk, mert szerintem az a szegény, akinek senkije sincs. Mi azonban itt vagyunk egymásnak. És én hiszek benne, hogy onnan fentről féltő szeretettel ügyelnek ránk azok, akiket eltemettünk ugyan, de még most is a családunk részei.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..