* Miért éppen graffiti, s mikor kezdted el a festéket fújni?

— A rajzolás vagy a festészet soha nem volt az én terepem, nem voltam a rajzórák legjobbja, s akadémiára sem biztos, hogy felvettek volna. De mindig rajzolgattam. Unalmamban, vagy mert megtetszett egy minta. S aztán találkoztam a street arttal, a graffitivel, a sprayjel. Ami egészen más. Nekem valahogy jobban kézre áll. Még Újvidéken éltem, és bámulva néztem a nagyobb falfestményeket. Nem értettem, hogy a fenébe tudják ezt megcsinálni. Aztán egyszer ráfutottam egy éppen alkotó graffitisre, leültem mellé, és órákon át bámultam. Na akkor ott beleszerettem a műfajba. Csak akkor sajnos még nem volt rá keretem, hiszen tudni kell, hogy ez nem egy olcsó szórakozás. Néhány évvel ezelőtt február 20-án fújtam fel az első mosolygós arcomat egy falra. Azóta minden évben van kiállításom Óbecsén, a Beerabilly sörözőben. A YouTube pedig óriási segítségemre volt, hiszen innen tanultam meg a különféle technikákat, mintákat. Emlékszem, amikor az első nagyobb munkámat készítettem, még nem volt maszkom, és hát eléggé a fejembe szállt az anyag, furán éreztem magam. Itt jöttem rá, hogy ezt bizony maszk nélkül nem sokáig lehet művelni. S nem mindegy, milyen maszkot használsz. Egy profi, mindent takaró maszkot hordunk, amikor alkotunk, különben a tüdőnk bánná.

* S amikor egy lakóépület falára készül egy óriási murál, olyankor, gondolom, többen dolgoztok.

— Többen. De magát a festést megelőzi néhány lépés. Először engedélyt kell kérni a községtől, hogy rajzolhassunk. Aztán keresni kell egy épületet, minden lakóval megbeszélni a dolgot, és csak akkor kezdhetjük el, ha mindenki aláírt egy beleegyezési nyilatkozatot. Az Open NS keretében 2019-ben rengeteg óriási murál készült, s ezek nagy részéhez nekem is közöm volt. Graffitisek jöttek Portugáliából, Mexikóból, az EU-ból, sok helyről. Na már most lehet, hogy engem itthon sokan nagy művésznek tartanak, de közöttük én csak egy kis hülyegyerek voltam, csak apró részleteken dolgozhattam. Ők mind nagyon profi, ismert és elismert graffitisek. Nem egy-két munkával a hátuk mögött.

* Ilyenkor állványokról dolgoztok?

— Ez az egyik opció, a másik pedig, hogy egy kosaras kocsival felemelnek a megfelelő helyre. Én nem félek a magasságtól, tűzvédelmisnek készültem, de még én is egy picit megremegtem, amikor először felemeltek. Ez afféle beavatás volt, még poénkodtak is rajtam, lent megpöckölték a kontrollt, ami fent már másfél méteres kilengést okozott. Nem volt mindegy.

* És honnan tudjátok, hogy éppen egy kép melyik részét festitek? A falra van vetítve a minta?

— Az egy drágább verzió, hiszen ahhoz, hogy ekkora felületre vetíthess, kell egy nagyon profi vetítő, amilyen a moziknak van, de mivel senkinek sincs otthon egy ilyenje, vagyonokért kellene kibérelni. Lehet szabad kézzel is rajzolni, itt több a hibalehetőség. A leggyakoribb módszer, amikor négyzetekre osztják a képet, egy programban megszerkesztik, lefényképezik, te pedig tudod, hogy például a B7-es négyzeten egy szempillát kell rajzolnod. Van egy belgrádi kolléganőnk, aki vászonnal dolgozik. Megrajzolja a sablont, majd egy hegesztőpisztoly végével kiégeti, kilyuggatja, felmennek a tízemeletes lakótömb tetejére, leengedik és kifeszítik a vásznat, ő szénporral végigkeni az egészet, és ezzel megkapja a kontúrokat. Na, ehhez idegek kellenek.

* Hát eléggé szöszölősnek hangzik, az tény. Több kiállításod is volt már a Beerabilly sörözőben s az Óbecsei Városi Könyvtárban is. Ilyenkor vászonra viszed át a munkáid?

— A vásznat kerülöm, mivel sprayjel dolgozom, mely átjut a vászon lyukain. Gipszlapok, fa, pólók, nadrágok, cipők — ezek az én „vásznaim” a falakon kívül. Ha pedig kiállításra viszem a munkám, akkor gipszlapra festek.

* Nemrég megkaptad Óbecse Község Díját. Meglepett?

— Az gyenge kifejezés. Le voltam sokkolva. Nem is értettem, mit keresek ott a többi díjazott között. Egyébként sem az elismerésért csinálom. Kellemetlenül éreztem magam, de hihetetlenül örültem is neki. Legutóbb gyerekként kaptam díjat egy gombfociversenyen.

* És meg lehet élni a graffitizésből? Hiszen tudom, hogy emellett „rendes polgári munkahelyed” is van.

— Meg lehetne, de megbolondulnék, hiszen nem volnék emberek között. Ülnék órákig a gép előtt, készíteném elő a sablonokat, aztán kimennék valahova felfesteni. Ezt egy hétig még kibírnám, de két hét után szerintem elkezdenék magammal beszélgetni. Kell az, hogy emberek között legyek. Most van egy kisebb csapatom Becsén, Újvidéken pedig egy nagy csapattal dolgoztam.

* De akkor van kereslet a munkáid iránt.

— Hál’ istennek van. S az ár is változó. Függ attól, mennyit dolgoztam a képen, mekkora a mérete, mennyire részletes munkát kér a megrendelő. Eleinte úgy csináltam, hogy amikor fizetni akart valaki a képemért, három opciót ajánlottam neki: Az első, ha magának vásárolja, akkor az ár száz százalékát kell kifizetnie. A második, hogy ha valakinek ajándékba szeretné adni, s ő maga kereste meg a készülő képhez az alapot, az inspirációt, akkor a felét kérem el. És volt egy harmadik opció is, hogy elkapja ingyen, cserébe viszont segítenie kell valakinek, de nem feltétlenül pénzzel, hanem például ha van körülötte valaki, aki magányos vagy beteg, barát, rokon, ismerős, ahhoz menjen el, igyon meg vele egy kávét, beszélgessen, foglalkozzon vele néhány órát. Na, szerinted hányan választották az utolsó opciót?

* Öten?

— Majdnem. Hárman. Egy holland, egy orosz s egy becsei megrendelő. Senki más. S ez azért elég sok mindent elmond rólunk. Pedig még azt sem kértem, hogy számoljanak be a jócselekedetről. Úgyhogy ezzel felhagytam. Az orosz megrendelés egyébként egy CD-borító volt. Az album jól sikerült, a zenészek a jócselekedetes verziót választották, írtak, hogy megtörtént, és hamarosan találkozunk. Nem teljesen értettem, mire gondolnak, egészen addig, amíg a DHL be nem kanyarodott a házunk elé egy borítékkal, benne a CD-vel s egy QR-kóddal, mely egy retúrrepülőjegyet takart Szentpétervárra. De a munka miatt nem tudtam elmenni. Azóta is bánom.

* Azt elhiszem. Egyébként nálunk azért még mindig nem űzik olyan sokan a graffitizést, mint más országokban. 

— Kevesen vagyunk. Egyetlen graffitis bolt van, a Beowallz, az is Belgrádban. A főnöke egy hihetetlen figura, élmény vele beszélni is, olyan, mint egy kis mexikói. Nagyon nagy arc. Szóval, ha ő nem kezd ezzel foglalkozni, akkor sem én, sem a többiek nem volnánk sehol. Azaz más minőséggel dolgoznánk. Mert az olcsó festékek büdösek, gyorsan kopnak. Amit mi használunk, azok vanília- vagy kókuszillatúak. Ha egy kávézóban rajzolunk, nem marad ott az a jellegzetes festékszag. Olyan, mintha egy cukrászdába lépnél be. Ezek drágább festékek, melyeket Belgrádban tudunk megvásárolni. S az is festékfüggő, hogy meddig marad a falon a kép. A külső falfesték bírja talán a legtovább, de amelyik nem jól viseli az UV-t, az elég gyorsan lekopik.

* És hogy látod, Óbecse mennyire nyitott a graffitiművészetre?

— Van néhány kép itt-ott, de azt kell mondanom, hogy még mindig elég vaskalaposak az emberek, és nem csak Becsén. Firkálásnak tekintik, azt hiszik, elcsúnyítjuk vele a városképet. Pedig szerintem egy szép murál vagy graffiti éppen hogy színesítene a városon, és még akár a turistákat is bevonzaná. Reméljük, ez a tendencia a jövőben változni fog.