És hódítgatja is őket rendesen. A legjobb magyar free jazz dobosok egyike. Több együttesben is játszik, a szabad improvizatív muzsika áll hozzá a legközelebb, és tudom róla, hogy szívesen hallgatja Domokos István zenéjét, a Domi-dalokat is. Humora utánozhatatlan, a dobszerkó mellé pedig Szabadkán is oda volt készítve néhány furcsa (ám ritmusos) tárgy: kisebb-nagyobb gongok, egy fabéka, csörgők, rongyok, dobverők és dobsöprűk, az orrán pedig a szemüvege. Szabadkai koncertje után beszélgettünk.

A szerző felvételei

* Miért van rajtad a szemüveged, miközben játszol, hiszen végig csukva van a szemed?

(Nevet, majd egy kis szünetet tart.)

— Ez nagyon jó kérdés. Legközelebb leveszem. Haha. Ez is része a játéknak. Lecsúszik az orrom hegyére, s amikor zavarban vagyok, vagy nem tudok mit dobolni, akkor visszatolom. De valóban nem tudom.

* No jó, fordítsuk komolyabbra a beszélgetést. A free jazz sok embernek, köztük számomra is egy picit megfoghatatlan műfaj. De lehet, nem is kell folyton mindent megfogni. Azon töprengtem a játékotokat hallgatva, hogy biztosan óriási koncentrációra van szükség. Mennyire figyeltek egymásra, illetve magatokra?  

— Maximálisan figyeljük egymást. Persze ez megoszlik, mert magamra is figyelek, viszont az előadásmódomat jobban meghatározza a partnerem, mint én. Egy duókoncert esetében kölcsönösen határozzuk meg a játékot egymásnak. 

* Mégis hogyan?  

— Ehhez tapasztalat szükséges. Ha sokat műveled, kialakul benned egy érzés, és tudni fogod, hogy meddig lehet elmenni egy-egy helyzetben. A koncert előtt elmondtam, hogy gondolkodjunk a hallásunkkal, a fülünkkel. Mindjárt másképp fog hatni a zene, ha így hallgatjuk, mert amit csinálunk, az nem más, mint real-time komponálás. Élőben hangszereljük meg mindazt, ami meg fog szólalni. Amint elkezdődik a koncert, ott az első hang, majd a következő, s a harmadik, mi pedig eljátsszuk a hangok fonalát. Nem mi határozzuk meg teljes mértékben, milyen lesz ezeknek a rendje, s hogy ezt követni tudjuk, ehhez szükséges a tapasztalat. Tudnunk kell, meddig mehetünk el egy lendületből, és hogy mikor kell visszavennünk. Az egyik lényeges szempont az energetikai töltöttség, a másik pedig az, hogyan tudunk formát létrehozni. Az én hangszerem, a dob különösen alkalmas egy ilyen forma megteremtésére. Strukturálom az időt, s a váltásokkal, a dinamikával egészen máshová tudom elvinni.

* Akkor te vezetsz? 

— Ami a formát illeti, talán a dobbal könnyebb „vezetni”, viszont ez nem szabályszerű.

* Mennyire „agymunka” a szabad improvizáció?

— Ez ösztönös. Ha gondolkodsz, az régen rossz. Akkor valami nem fog jól működni. Olyan szinten átadjuk magunkat a zenének, hogy ha agyalnánk rajta, nem lenne jó. Az ember a hangszerében, a hangokban gondolkodik.

* Te mint a ritmusszekció ördöge, folyamatosan keresed az új játékszereidet? Vadászod a csöngőket, csörgőket, gongokat, ütnivaló tárgyakat? 

— Létezik egy zenei folyamat, és nagyjából tisztában vagyok vele, hogy milyen színeket tudok, akarok belekeverni, milyen hangokat szeretnék megszólaltatni. Próbálom bővíteni az eszköztáramat, hiszen az ütőhangszerek világa végtelen. Viszont valóban arra vágyom, hogy minél kevesebb tárgy legyen nálam, s azokkal meg tudjak oldani egy fellépést. 

* Honnan tudjátok, mikor van vége a koncertnek? Hiszen ma este nem is tartottatok szünetet, egy „számot” játszottatok egy órán át, és az egésznek egyszer csak vége lett.

— Ez az a tapasztalat, amelyről beszéltem. Elkezded érezni, hogy már elmondtál mindent, amit szerettél volna, s lezárod a mondatod.

* Hogyan gyakorolható ez?

— Egyrészt otthon egyedül, másrészt más zenészekkel közös játszás során. Amikor elkezdtünk szabadon rögtönözni, gyorsan kiderült, mennyire nem tudunk bánni az idővel és az energiáinkkal. Rendre az történt, hogy két perc alatt a maximumon égtünk. A titok, hogy megtartsuk a feszültséget, elodázzuk a tetőpontot. Ne fújjuk fel, mint egy lufit, mely szétrobban, hanem végig tartsuk. Ha szétrobban, vége. Késleltetni kell, s attól lesz meg a csúcspont, hogy kivárod a történéseket, viszont nem biztos, hogy rögtön így lesz. Ez nem tanítható. Ki kell próbálni, és elfogadni, hogy sokszor próbálkozás közben a zsákutcába futsz.

* Van egy olyan pont, hogy megérzed, na most jó az, amit csinálsz?

— Ez érdekes kérdés, hiszen amikor ezt a zenét elkezdtem játszani, sokáig nagyon rossznak tartottam magamat, s ez elég nehéz időszaka volt az életemnek. Aztán egyszer csak elkezdtem azt érezni, hogy ez jó, s a következő koncert is. Kudarc persze utána is ért, de már egy másik szinten. Ebben a műfajban a siker nem adja magát olyan könnyen. Ha azonban kitartó vagy, akkor megéled a leggyönyörűbb érzést, azt az ürességet, amikor nincs már intellektuális tevékenység, csak a hangok világa, mely sokkal szebb, mint a hely, ahol élünk. Ez minden pénzt megér.

* Hogyan jut el egy muzslyai zenész a szabad improvizációhoz?

— Magamnak is nehéz megmagyarázni, hogy abban a közegben, ahol nemhogy szabad zene, de jazz sem létezett, hogyan talált rám éppen ez a műfaj. Én hegedűn kezdtem játszani, s akkoriban még nem tudtam értékelni a klasszikus zenét. A környezet sem volt meg hozzá. A legtöbb zenész lakodalmakban, bálokban játszott, én azonban ennél sokkal lázadóbb típusnak tartom magam. Az elejétől világos volt számomra, hogy az a fajta zeneiség nem érdekel. A hegedűt majdnem elvégeztem az általános zeneiskolában, ám közben a szüleim megtudták, hogy egy ideje nem járok be a zeneiskolába, csak mellé... Ekkor már leginkább a rock vonzott. A bátyámnak volt egy zenekara, a próbákra a nagyszüleimnél került sor, és itt tettem meg az első lépéseket a dobolást illetően. Ebben éreztem azt a lázadást, azt az égést, amelyet szerettem volna megélni.

* S hogyan lett a rockból jazz?

— A nagybecskereki fúvószenekarban akkor már doboltam, s egy barátomnál kezembe került egy John Coltrane-lemez, az Afro Blue Impressions. Ezt megelőzte, hogy egy cintányérprospektusban láttam Elvin Jonest, Coltrane dobosát. Egy színpadon ült, és csak egy lábcin volt előtte, azon játszott. El sem tudtam képzelni, hogy egy lábcinen, mely számomra az „egy-két-hár-négy, egy-két-hár-négy” hangszere, hogyan tud egy egész koncertet adni. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először hallgattam meg a lemezt. És arra is, hogy hol ültem a szobámban, honnan szólt a zene. Akkor állt össze bennem a kép, hogy ez a dobos ugyanaz, aki a prospektusban szerepelt. Lenyűgözött az érzés, hogy hallgatva a lemezt, nem tudtam kiszámítani, mi fog történni a következő pillanatban. Az életem ekkor egy csapásra megváltozott. Azóta is keresem azt a varázst, amelyet akkor megéltem. Ezután találtam egy tanárt Belgrádban, ő volt Karlović Miroslav, akivel nagyon mély kapcsolatunk lett, mely azóta is tart. Ő tanított, aztán megpróbálkoztam a felvételikkel Grazban meg Kölnben is, viszont — utólag visszatekintve: hál’ istennek — nem vettek fel. Budapesten fejeztem be a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazz tanszakát, és nagy szerencsém volt, hogy Pozsár Mátéval, Ajtai Péterrel és Kovács Gergővel kerültem egy osztályba. Magunknak csináltuk a zenét, biztattuk, erősítettük egymást, bátrak voltunk, el mertünk menni messzire, s ez nagyon meghatározott bennünket. Másrészt Pesten ennek a zenének már volt hagyománya: Grencsó István, Benkő Róbert, Dresch Mihály, Szabados György, Szelevényi Ákos és mások. Általuk kaptunk valamit, amit próbálunk továbbvinni. Azt is mondhatnám, hogy Pesten manapság egy kisebb zenei forradalom megy végbe. Már utánunk is jön egy új generáció, mely bátran meg meri élni a kreativitását. S ez a jazz lényege. A befelé figyelés, az, hogy elkerüljük az utánzást — mely sajnos nagyon elterjedt. Nem játszom olyan együttesben, ahol nem saját zenét adnak elő.

* Kikkel játszol most együtt?

— A Grencsó Kollektívában nyolc éve játszom, van egy AMP nevű triónk (Ajtai, Miklós, Pozsár), ez a legrégebbi, immár tíz éve létezik. Szelevényi Ákos különféle formációiban is zenélek, Markus Krispellel duóban és trióban is, és mivel most sokat vagyok Berlinben, ott is több alkalmi együttesben megfordulok. Inkább embereket tudok felsorolni, mint zenekarokat. Ebben a műfajban a zenészek a fontosabbak. Úgy érzem, ez egyféle modern népzene. Egyrészt valahol nagyon primitív, hogy nincs előre meghatározott, szigorú sorrend, hanem abban hiszünk, hogy ezt majd zenélés közben fogjuk megteremteni, másrészt pedig valóban azt játsszuk, ami bennünk van. Ezért érzek egy kis átfedést a népzene és az improvizatív muzsika között. S ahogy a népzenében, úgy a szabad improvizatív muzsikában is individuumok vannak, akik találkoznak, s együtt játszanak, illetve gondolkodnak a zenéről.