A jövőre mindenki kíváncsi, főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy mennyi megpróbáltatás érte az utóbbi években az emberiséget. Vajon a jövő csak az élelmiszerért és a vízért való küzdelemről fog szólni? Stumpf-Bíró Balázs jövőkutatót kérdeztem.

Stumpf-Bíró Balázs

* Ahhoz, hogy többet megtudjunk a jövőnkről, ismernünk kell a múltunkat. Ön szerint mennyit lehet a múltból meríteni? Visszaléphetünk egyáltalán néhány lépést?

— A helyzet az, hogy az emberiség írott történelme folyamán, vagyis azóta, hogy szervezett társadalmakban élünk, még csak megközelítőleg sem történtek hasonló események, és nem zajlottak ilyen léptékű folyamatok ezen a bolygón, mint amilyenekkel (az egészen közeli jövőtől kezdve) szembenézni kényszerülünk. A bőség és a kiszámíthatóság korát lassan felváltja a szűkösség, a bizonytalanság időszaka. Ez pedig más viszonyulást és képességeket kíván majd meg tőlünk.

* Az emberiséget az utóbbi néhány évben számtalan megpróbáltatás, illetve krízis érte. A világjárvány, az aszályok és más regionális konfliktusok miatt megsokszorozódott az éhezők száma a világban. Hogyan lehetne megfékezni ezt a folyamatot? A vízért és az élelmiszerért folyatatott küzdelem teljesen fel fogja emészteni az emberiség jövőjét, vagy akadhatnak még reménykeltő forgatókönyvek?

— Esély és lehetőség természetesen szinte bármilyen forgatókönyvre van. Az már más kérdés, hogy melyikre mennyi. Itt az ideje elgondolkodnunk annak a lehetőségén, hogy elkéstünk egy, a teljes bolygót érintő környezeti katasztrófa elhárításával, és az minden következményével együtt eljön, még a ma élő emberek életében. Az egyik legfontosabb dolog, amelyre ma nagy szükségünk volna, de nagy hiányát látjuk, az az, hogy őszinte és nyílt beszélgetéseket folytassunk a civilizációnk hanyatlásának és a ma ismert formája megszűnésének lehetőségéről. Enélkül lényegében elvesszük saját magunktól annak a valódi esélyét, hogy elkerüljük a lehető legrosszabb forgatókönyveket. A legnagyobb baj a meg fogjuk oldani szemlélet népszerűségével, hogy tabuvá teszi az annyira szükséges párbeszédet arról, hogy mit is tehetünk annak figyelembevételével, hogy valószínűleg nem leszünk képesek helyrehozni a problémát. Elérni azt, hogy az emberek őszintén megvitassák az általuk okozott visszafordíthatatlan folyamatok következményeit, melyek nem csupán az életformájukat, de a puszta létüket is veszélybe sodorják, legtöbbször szinte lehetetlen kihívásnak tűnik.

* Napjainkban sajnos azt tapasztalhatjuk, hogy nemcsak az úgynevezett harmadik világban élő emberek, hanem a nyugati társadalmak is súlyos élelmiszerválsággal küzdenek. A soha nem látott mértékben elszállt energia- és élelmiszerárak a tehetősebb társadalmakat is kivéreztethetik hosszú távon. Önnek nincs olyan érzése, hogy mindez nem véletlen, és hogy a folyamatos krízishelyzeteket manipulálva szabadítják rá az emberiség túlnyomó többségére?

— Szeretném mielőbb egyértelművé tenni, hogy én nem foglalkozom összeesküvés-elméletekkel. Egyszerűen azért, mert sem pró, sem kontra nem tudom őket bizonyítani. Innentől kezdve pedig minden ezzel töltött pillanattal elpazarolom a legdrágább és egyre fogyó erőforrásomat, az időt. Egyébként is, az összefüggés-elmélet nem csupán jobban hangzik, de több értelme is van, nemde? Ezzel együtt is vegyük tudomásul, hogy emberként megvan az az adottságunk, hogy a lehető leggyalázatosabb helyzeten is képesek legyünk drasztikusan rontani. És ehhez még rosszindulat sem szükséges feltétlenül. A természeti rendszerek, az energiaáramlás és a történelem megértése nélkül még a legjobb szándékú ember is olyan döntéseket hoz, amelyekkel katasztrofálisan súlyosbítja a jelenlegi rendkívül rossz helyzetet. Azoknak a társadalmi reményeknek, amelyekben az előttünk álló nehéz idők során még bizakodhatunk, a legrosszabbak ismeretén kell alapulnia: a legrosszabb fizikai tények és a legrosszabb emberi tulajdonságok ismeretén.

* Ön közéleti személyiségként, összeomlás-kutatóként, bloggerként számos előadásban, írásban és interjúban figyelmeztet mindenkit arra, hogy ha nem formáljuk át gondolkodásmódunkat, rövid időn belül elveszíthetjük lakható bolygónkat. Melyek azok a legfontosabb gondolkodási formák, illetve mechanizmusok, amelyeken már régóta változtatnunk kellene?

— Egy olyan úton haladunk rendíthetetlenül előre, amelyről már a legjobb szándékaink ellenére sem térhetünk le. Ám valójában nem is akarunk. Ennek számos oka van, ám az első és legfontosabb maga az ember. Őseink idejében ugyanis a barlangban az segítette a fennmaradást, ha az egyén minél többet kisajtolt az elérhető forrásokból, élt a rövid távú előnyökkel, ha lokálisan gondolkodott, uralma alá hajtotta a környezetét, minél inkább kényelmessé tette saját és szűkebb csoportja mindennapjait, illetve szembeszállt a rivális törzsekkel. Ez a program továbbra is fut, és már ma sem vagyunk képesek a tömegek szintjén meghaladni. Mindezeken túl a fogyasztói kapitalizmus rendszere, melyet magunk köré építettünk, éppen ezen tulajdonságok felerősítéséből és kihasználásából él.

* Összeomlás-kutatóként bizonyára sokszor kérdezik a különböző világvége-, vagy máshogyan fogalmazva: lehetséges apokaliptikus forgatókönyvekről. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ezek a dolgok sem fognak villámcsapásszerűen bekövetkezni, hanem szakaszosan, több lépcsőfokban. Ez a hosszan elhúzódó periódus mire adhat még időt az emberiségnek? Hogyan alkalmazkodhatunk a jövőbeli, egyre nehezebb életfeltételekhez?

— Sokan úgy látják, hogy az első jelentősebb válsághullámok után lényegében maga az összeomlás következik. Ezzel szemben valószínű, hogy a krízist szakaszos és részleges felépülés követi, majd újabb, mélyebb válságok sora, és ez a ciklus újra és újra megismétlődik. Az ipari civilizáció összeomlása jó ideje történik körülöttünk, és jóval azután is tart majd, hogy már egyikünk sem lesz életben. Így hát az összeomlásra nem mint egy eseményre, sokkal inkább mint események sorozatára, vagyis egy folyamatként gondoljunk. Definíciója szerint egy olyan jelentős, negatív irányú változást takar, amely során egy már létező, bonyolultabb szintről egy sokkal egyszerűbb állapot felé mozdul el egy rendszer. Összeomláson az emberi népesség méretének és/vagy politikai/gazdasági/társadalmi összetettségének drasztikus csökkenését érthetjük jelentős területen, hosszabb időre. Amikor társadalmak felbomlásáról, illetve összeomlásáról beszélünk, akkor ezen a meglévő életkörülményeink jelentős és drasztikus megváltozását értjük. Azok az emberek, akik úgy látják, hogy ez a folyamat annyira valószínű, hogy lényegében elkerülhetetlen, illetve már kibontakozóban is van, a „mélyalkalmazkodás” kifejezést használják a válaszok megtalálásának menetére. A mélyalkalmazkodás egy lehetséges módja annak, hogy megértsük a minket körülvevő világ rendkívül összetett helyzetét, és segítséget nyújt ahhoz, hogy az emberek újból értékeljék és megtalálják, mi az, ami valóban fontos az életükben, miközben az őket körülvevő társadalom szétesik saját katasztrófáinak súlya alatt. A Deep Adaptation vagy Mélyalkalmazkodás mozgalom célja, hogy bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként életkörülményeink lényegesen megváltoznak, és az élhető élet fenntartásának érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint kell alkalmazkodnunk az új feltételekhez.

* Sokan, és ide a tudomány nagyjai is beletartoznak, bíznak egyfajta második lehetőségben, vagyis az emberiségnek egy másik bolygóra való telepítésében. Ez egy kissé úgy tűnik, mintha az élet a Földön valamiféle videójáték volna, melyet folyamatosan újra lehet kezdeni, indítani. Az emberiségnek valójában van elég ideje ahhoz, hogy egy újabb pályára lépjen?

— Előbb lesz a Föld lakhatatlan, mint a Mars lakható. És az idő, mindamellett, hogy emberi mércével geológiai távlatban értelmezhetetlen, az egyik legértékesebb erőforrásunk, melynek igencsak szűkében vagyunk. Minden egyes kommunikáció, mely azt közli az emberekkel, hogy nagyon fogy az időnk, vagy már csupán kevés maradt, valójában azt üzeni nekik, hogy még van, vagyis ej, ráérünk arra még. Amint egyre jobban átlátjuk a létünket fenyegető összefüggéseket, annál inkább érezzük a késztetést, hogy mindennapi, „valódi” dolgokkal foglalkozzunk helyettük. Ám idővel egyre nehezebb lesz letagadni, amit tapasztalunk, mert ahogy figyelmünk a valóság felé fordul, mindenütt annak igazolását fogjuk látni, helyben és szerte a világon egyaránt. Hiszem, hogy bárki szabadon hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést — kevésbé, ha szülő —, és az nem jó vagy rossz, hanem az övé. De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így vagy úgy. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul fordulni felénk a kérdéseikkel, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszai lehetünk a másiknak, bizony sorsdöntővé válhat. Sose feledjük el: mindössze annyiról dönthetünk, hogy mit kezdünk az idővel, mely nekünk adatott.