Régen, amikor a törvény még nem tiltotta a madárcsalik használatát, a nagy tarlók közepébe kirakták az elektronikus hangutánzókat, melyek a környék madarait voltak hivatottak a hangforrás közelébe csalogatni. Rendszerint sikerrel is jártak.
A vadászok a hajnali nap első sugarainak megjelenésekor indultak a még harmatos tarlóra. Láttam több módját is a fürj vadászatának, számomra mégis a legszimpatikusabb az egyéni, kutyás vadászat maradt. Jó kutyával igazán élvezetes tud lenni egy-egy ilyen hajnali cserkelés. A tarlóról felszálló harmatnak egyedi illata van, és ilyenkor a kutya is jobban kiszimatolja a megbúvó madarakat. A vadász idegszálai megfeszülnek, figyel a kutyájára, a társaira meg természetesen a fürjekre. Ilyenkor megszűnik körülötte a világ, csak a vadászat van, a pillanat. Láttam már idős vadászt visszafiatalodni, ifjú vadászt éretté válni, tanuló vadászt beleszerelmesedni ebbe a szenvedélybe.

A vadászegyesületeknek is szép hasznot hozott ez a fajta vadászat. Különösen az olaszok és a görögök kedvelik. Nagy befektetést nem igényel a hazai vadásztársaságoktól, aki viszont jól csinálja, az több ezer euróval gazdagodhat a szezon végéig. Amióta azonban a lelőtt fürjeket nem engedik be az Európai Unó területére, lassan elmaradnak a külföldiek. Nincsenek a hangos reggelek, és a hotelekben sem igényelnek öt-hat mélyhűtőt a vadnak. Valamikor a vajdasági szállókban előre le kellett foglalni a helyet, mert a későn érkezőknek nem jutott. Kezdő vadász-idegenvezető voltam, amikor az akkori Lovoturs iroda megbízásából két, Szabadkára érkező olasz csoporttal kellett a környékbeli határban fürjre vadászni, azaz vadásztatni. Be is pakolt mindkét csoport a szobákba, majd a helyi emberekkel elmentünk lerakni a madárcsalogatókat. Nagy tarlót hagytak nekik, így az egyik csoport a tarló egyik végéhez került, a másik a másikhoz. A hotelben este, a vacsoránál mindenki mondta a magáét olasz módra, mutogattak kézzel-lábbal — a helyzet pedig az elfogyasztott jó hazai pálinka mennyiségével arányosan fokozódott. Előbb csak egy pincér állt az ajtónál, majd kettő, de nemsokára a főpincér is aggódó tekintettel nézte ezt a hadonászó, mutogató kavalkádot, majd kisvártatva odajött hozzám, a csoportért felelős személyhez, és bizalmasan megkérdezte: — Hívjak rendőrt? — Miért? — kérdeztem vissza. — Mert ezek nemsokára összeverekednek! — És a külső szemlélőnek valóban úgy tűnhetett, pedig ők csak jóízűen beszélgettek.

Másnap reggel csendben készülődött mindenki az aznapi fürjvadászatra, és nyoma sem volt az esti hangoskodásnak. Több száz fürj került terítékre, este a vacsora is abból készült, és jutott belőle a személyzetnek meg nekünk, idegenvezetőknek is.
Szép idők voltak, sokan tanultak meg akkoriban olaszul, mindenki jókedvű volt, és a fáradtság ellenére is mindig elégedetten vártuk a másnapot. Korán keltünk, későn feküdtünk, de a számítását mindenki megtalálta, nem panaszkodott senki sem.
Azok az idők azonban elmúltak... Augusztus elején néha még megjelenik egy-egy olasz csoport, de egyre ritkábban. A jó hír viszont az, hogy néhány fiatal vadász — miután belekóstolt a fürjvadászat szépségébe — nem rest, és felkészülten várja a szezon megnyitását. Nekik kívánok ezúttal szép és sikeres vadászatot, hogy legyen, aki továbbadja a tapasztalatot és a belőle fakadó tudást!