A palicsi filmfesztivállal kapcsolatban azt fájlalom leginkább, hogy — mivel ugye az ember nem szakadhat többfelé — nem sikerült belesnem a gyermekeknek szánt vetítésekre; este nem tudtam párhuzamosan követni a fő versenyprogramot és az Európa ifjú szelleme válogatást; nem tudtam eldönteni, tartsak-e esetleg egy kis délutáni pihenőt, hogy legyen erőm kivárni az éjszakába nyúló vetítések végét, de ne maradjak le a Párhuzamok és ütközések blokkról sem.
És akkor még nem is említettem az öko-dokumentum-, az új török és az új magyar filmek válogatását, vagy a fesztivál elővetítései során bemutatott Homage összeállításokat, illetve a kísérőprogramként szervezett kerekasztal-beszélgetéseket, könyvbemutatókat és a fesztiválbulikat.
A program gazdagsága önmagáért beszél: a szervezők az idén is mindent megtettek a zavartalan élménybefogadás érdekében; a jubileumi rendezvénysorozat keretében július 13-a és 19-e között (az elővetítésekkel együtt, melyekre július 2-a és 12-e között került sor) tizenegy összeállításban mintegy száz mozgókép került bemutatásra; a filmek szelekcióját tekintve pedig műfaji, kategóriai és tartalmi tekintetben is felettébb sokszínű palettáról válogathatott a közönség.
A filmfesztivált immár huszadik alkalommal rendezték meg Palicson, de mindössze tíz éve annak, hogy a kezdeményezés az európai filmgyártást helyezte érdeklődésének középpontjába, és mint ilyen Európai Filmek Nemzetközi Fesztiválja néven vonult be a köztudatba. Az európai filmek népszerűsítését fontossága folytán a szakma is értékeli. Valószínűleg ezért is sikerült a palicsi filmfesztiválnak olyan jelentős helyet kivívnia az európai színtéren, amit a régió legjelentősebb mozis megmozdulásaként, de szélesebb körökben is az egyik legmeghittebb atmoszférájú filmfesztiválként tartanak számon.
Válságban a mozi?
Az európai filmgyártás furcsa önellentmondása, hogy noha a mozikat a finom poétikai elemekre fogékony, a társadalmi problémákat is értő és átérző európai célközönségnek szánják, mégsem kellőképpen népszerű. Egyes statisztikai adatok szerint a hazai film népszerűsége Európa legtöbb országában 10 százalék alatt van. Erre csak a cseh és a dán filmek cáfolnak rá, hazájukban 20-30 százalékos jelenléttel. Az európai mozik helyzetét megnehezíti a filmipar legújabban előállt helyzete is, amely az összes mozitól megköveteli a digitális rendszerre történő átállást. Ez a technikai újítás pedig nem csekély pénzükbe kerül a filmszínházaknak, egy-egy ilyen digitális berendezés ugyanis több tízezer euró, ami ha a nagyobb multiplex moziknak nem is, de a kisebb közönségre szakosodott, úgynevezett művészmoziknak lényeges problémát okoz. Többek között erről, a digitális átállásról is szó volt a fesztivál keretében.
A zord számadatoktól eltekintve azonban az európai filmek jelentősége vitathatatlan, hiszen rajtuk keresztül a kontinens minden rezdülése, felkiáltása, groteszk kacaja és sóhaja végigkövethető. Az európai filmek legfőbb sajátossága ugyanis, hogy nem kívánnak eladhatók lenni, és ebből kifolyólag feltétlenül tetszeni sem. Ezek azok a filmek, amelyek nem az amerikai álomról, a happy endről és a mindig tökéletes szerelmekről, hanem valóban rólunk, európai átlagpolgárokról szólnak. Társadalom- és rendszerkritikájuk pedig újabb dimenziót ad a lokalitásélményhez. Témájuk olyan fontos kérdéseket érint, mint a munkanélküliség, illetve az ebből kifolyó szorongás; szexuális tabukat igyekeznek feloldani; vagy a kapitalista társadalom által belénk sulykolt elvárásokkal szemben tartanak elénk görbe tükröt. Teszik mindezt anélkül, hogy megoldást adnának egy-egy problémára, hiszen ezek a kérdések életünk során is gyakran nyitva maradnak. Azáltal viszont, hogy a filmeken keresztül immáron kívülről tekinthetünk rájuk, talán mégis közelebb vihetnek egy-egy válaszhoz. Vagy nem. Végtére is ez nem cél. Nem ez a cél. Pusztán láttatni a valóságot, a valódit, az idill nélkülit. Megmutatni, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, a kételyeinkkel, a bizarr helyzeteinkkel, de a film ettől függetlenül forog tovább. Vagy az élet? Hát éppen ez az: hogy az európai filmek és az élet között nincs különbség. Drámai, abszurd vagy éppen tragikomikus mivoltukban is pontosan azt mutatják, ami körülvesz bennünket, átlagembereket.
És mégis
Az európai átlagmutatók ellenére a jubileumi palicsi filmfesztivál a korábbi években sem tapasztalt népszerűségne
örvendett. A versenyprogram helyszínéül szolgáló palicsi nyári színpadon nem volt meglepő a telt ház, de a többi válogatás iránt is nagy volt az érdeklődés, mind az Eurocinema, a Lifka és a Jadran mozikban, mind a palicsi Vigadó nagyteraszán.
Az Új magyar film szelekciójában a magyar filmipar krízishelyzete is éreztette hatását. Az új filmtámogatási rendszer szabályozása miatt alig néhány nagyjátékfilm készült el az idén. A kisjátékfilmek, valamint a kísérleti filmek szinte teljességgel elsorvadtak, és a dokumentumfilm is válságban van Magyarországon. A jelenlegi magyar filmművészet ellehetetlenítése miatt valójában nem volt mit bemutatni a palicsi filmfesztiválon, ahogyan a hagyományos Kortárs Magyar Filmnapokon sem volt mit vetíteni, ezért hát ez utóbbi, a tizennyolc éve rendszeresen megtartott esemény az idén elmaradt. Szerencsére a palicsi filmfesztivál vezetősége nem így döntött. Igaz, hogy nem a legfrissebb filmek közül válogatott a szelektor Siflis Zoltán, de egy rendkívül erős összeállítást láthatott a nagyérdemű a legkiválóbb magyar rendezőknek az elmúlt tíz évben készült filmalkotásaiból.
Az utóbbi évtizedekben jelentős változások történtek az európai filmgyártásban. A filmpaletta ugyanis gyakran átrendeződik, és sokszor meglepetésszerű változásokat hoz a különféle nemzetek filmművészetébe. Ezért is iktatták be kilenc évvel ezelőtt a fesztivál programjába a Gyújtópontban a kinematográfia című ciklust, amely minden évben annak az országnak a filmjeit mutatja be, amelyik valamilyen oknál fogva tevékenységével kiemelkedett az elmúlt évben, és felhívta magára a nemzetközi filmszakma figyelmét. A svéd, belga, norvég, finn, osztrák, bajor, izraeli, orosz, cseh és lengyel film után most a törökökére került sor. Az Új török film című ciklusban az elmúlt évek legkiválóbb török filmalkotásai kerültek bemutatásra, amelyek frissességükkel és minőségükkel lebilincselték a nemzetközi publikumot is. A filmeket Ahmet Bojacioglu válogatta ki.
A fesztivál legszínesebb, a nemzetiségi, vallási, nemi hovatartozástól; az ideológiai nézetektől; a szexuális beállítottságtól függetlenül, szabadon gondolkodó filmes alkotók munkáit az idén is az Európa ifjú szelleme című ciklusban láthattuk. A válogatásban az egyéni, kortárs kézjeggyel ellátott filmalkotások kaptak helyet, köztük nagyjáték-, kisjáték-, kísérleti, dokumentum- és rövidfilmek is. Az összeállítást Petar Mitrić készítette.
Az emberek közötti kapcsolatokra, a társadalmi átalakulásokra, a nemzetek közötti viszonyokra, az identitás kérdésére és szükségességére reflektálnak a Párhuzamok és ütközések című válogatás filmjei. Az ugyancsak Petar Mitrić által válogatott nagyjátékfilmeket egy kritikusokból álló nemzetközi zsűri is figyelemmel kísérte, döntésüket Irena Bilić zsűrielnök közvetítette a péntek esti gálaműsoron. A zsűri döntésének értelmében a kategória legjobb filmje a török Uğur Yücel Hideg című alkotása lett, a különdíjat az orosz Alexey Balabanov Én is akarok című filmje érdemelte ki.
A fő versenyprogramba rendszerint azok a nagyjátékfilmek kerülnek be, amelyek az európai polgár sorsát kérdőjelezik meg, ugyanakkor a kontinens sokszínűségét is megmutatják annak minden szépségével és különbözőségével együtt. Ezeknek a filmeknek a befogadása is könnyebb a közönség számára, az emberek ugyanis közvetlenebbül tudnak azonosulni azokkal a hétköznapi hősökkel, akiknek tragédiája és szerencséje nem mutat túl a realitás határán. Az idén bemutatott tizennégy filmet Nikolaj Nikitin válogatta össze. Az öttagú nemzetközi zsűri döntését Srđan Dragojević zsűrielnök tolmácsolásában hirdették ki az ünnepélyes díjátadó gálaműsoron. A filmek változatosságát tanúsítja, hogy — a bírálóbizottság állítása szerint a puszta véletlen folytán — a nyertes filmalkotások szinte minden területet fedtek, hiszen díjaztak egy burzsoá filmet, egy antikapitalista-szocialista filmet és harmadikként egy meleg katolikus papról szóló mozit értékeltek a legjobbnak.
A legjobb filmért járó Arany Torony díjat a holland Alex van Warmerdam Borgman című filmje, a legjobb rendezésért járó Palicsi Torony díjat a román Tudor Giurgiu Emberekről és csigákról című munkája, a zsűri különdíját pedig Andrzej Chyra színész nyerte el az ... nevében című filmben nyújtott alakításáért. A Seyfi Teoman-díjat, melyet egy fiatal rendező első vagy második filmje érdemelhet ki, az idén Simo Halinen Nyílj meg nekem című filmje kapta.
A huszadik palicsi filmfesztivált Jim Sheridan rendező a köszönet szavaival zárta. Véleménye szerint a színfalak mögött egy nagyon lelkes, talpraesett csapat áll, és valószínűleg a fesztiválnak is ez adja meg azt a pluszt, amitől egyedülálló az európai filmes fesztiválok körében.
