Azt hiszem, nincs is azzal semmi baj, ha a 15-ei nemzeti ünnepünkkel összefüggésben első szóra néhány olyan név jut rögtön eszünkbe, mint Petőfi Sándor (1823—1849), Kossuth Lajos (1802—1894) vagy éppenséggel Damjanich János (1804—1849).
Még ha talán meg is szólnak bennünket olykor ezért — mintha a közhelyesség vétkébe/bűnébe esnénk —, de hát akkor is az 1848-as forradalom és szabadságharc kiemelkedő alakjai ők, életútjuk gyakorlatilag összeforrott az akkori eseményekkel, nehéz is volna őket „leválasztani” mindarról, ami ezekben a hónapokban történt. Sőt, talán bocsánatos „kihágás” még az is, hogy politikusok az ünnepi, alkalmi beszédeikben rendre igyekeznek holmi párhuzamokat keresni az egykori nagyságok élete és napjaink, tehát az aktualitásaink között.
Persze, a politika már csak egy ilyen „műfaj”. Sokszor használja önigazolásra, illetve takaródzásra is a nagy történelmi évfordulókat, a nemzeti ünnepeket. Kinek-kinek lelke rajta…
A valódi párhuzamokat azonban a leggyakrabban nem is kell megmagyarázni, mert nyilvánvalóak. Sok esetben… Vagy inkább: alapesetben! Ami már csak azért is fontos, mert ez teszi egy átlagos történelemóránál többé, a legtöbbször személyesként is megélhetővé az ünnepet, a jubileumot, az emlékezést.
A BBC History című történelmi magazin magyar kiadásának tavaly márciusi száma például egy interjúval reflektált a forradalom és szabadságharc évfordulójára, s ennek egyik bekezdésében izgalmas összevetést figyelhettünk meg. Hermann Róbertet, a forradalom és szabadságharc eseményeinek kutatóját Lőrinc László kérdezte:
„Ki tehet a nemzetiségekkel kialakult konfliktusról, a magyar vagy a másik fél?
— Utólag egyszerű okosnak lenni. A magyarok az »egy politikai nemzet«-ben gondolkodtak, ami nem jelenti azt, hogy erőszakosan asszimilálni akarták volna a társnemzeteket, hanem azt gondolták, hogy a törvényhozás, a megyei közigazgatás és az államigazgatás nyelve legyen magyar. Ez a felvetés azért nem nélkülözött bizonyos észszerűséget. Manapság is ritkaság az olyan állam, amelyet két nyelven igazgatnának, akkoriban meg ilyesmiről szó sem lehetett. A horvátokra pedig ezt sem akarták ráerőltetni. Annak meg örülni kell, hogy nem az európai modellben gondolkodtak Kossuthék, mert akár az angol—ír viszonylatot vesszük, akár a porosz—lengyelt vagy az orosz—lengyelt, ott egyértelműen nagyon durva nemzetiségi elnyomás volt. Még az egyházi szervezetet is korlátozni akarták, sőt Bismarck a lengyelek kiirtásának gondolatát is fölvetette. Viszont máshol az uralkodó nemzetek számban is abszolút fölényben voltak, például a franciák a bretonokkal, baszkokkal szemben, és amíg ezeknek a kisebb nemzeteknek nem nagyon volt »hátvédjük«, addig itt összességében a nemzetiségek többen voltak, mint a magyarok. A szerbek mögött ott volt a félig független Szerbia, a románok mögött Havasalföld vagy Moldva, és például Erdélyben a románok abszolút többséget alkottak, mind a magyarokkal, mind a szászokkal szemben. Továbbá mind a román, mind a szerb, mind a horvát nemzeti mozgalomnak volt egy katonai bázisa, a Határőrvidék, vagyis követeléseiknek fegyverrel is nyomatékot tudtak adni. Nem akarom rájuk hárítani a felelősséget, az sem volt normális, amikor a 19. században minden felelősség a nemzetiségieké volt, itt inkább arról van szó, hogy ahogy a 19. században a magyarok oldalán megjelent a nemzeti fejlődés iránti igény, nyilván a másik oldalon is megjelent ugyanez, és a kettőből következő igényeket nagyon nehéz lett volna összecsiszolni.”
S tegyük hozzá gyorsan: főleg háborús körülmények között nehéz az ilyesmit hideg fejjel, ép ésszel, racionálisan összecsiszolni. Hiszen a forradalom alapvetően háború, a szabadságharc is harc volt, mely majd a tavaszi hadjáratban csúcsosodott ki később. Felettébb nehéz ilyen körülmények között racionális döntéseket hozni. S lényegében ebben áll a politikum felelőssége. Mert könnyű persze ünnepi alkalmakkor és jubileumokon hangzatos, közhelyekkel teletűzdelt nagy beszédeket mondani, de egy „felelős kormány” éppen azért felelős, hogy a kellő pillanatban, a forradalmi hévben is meg tudja őrizni döntéshozói racionalitását. S ha ebben a történetben azt vizsgáljuk, hogyan álltak helyt Kossuthék, akkor bizony el kell ismernünk, hogy több esetben is késve ismerték fel a helyzetet: akkor hozták meg a helyes döntéseket — s így például akkor adták/ígérték meg a nemzetiségeknek a megfelelő és az igényeiket is kielégítő jogokat —, amikor már semmiképp sem lehetett volna érvényt szerezni nekik. Amikor a nemzetiségek már ellenük fordultak… Pedig a céljaik valójában nagyjából azonosak voltak — ahogy Hermann Róbert is megfogalmazta az idézett interjúrészletben: a nemzeti fejlődés iránti igény — csak a megvalósítás útjai akkor már szétváltak. Hiszen például addigra a császár már többet ígért — s bizony épp a magyarok kárára. Mintha egyfajta licit működött volna ebben is.
Ezért borsódzik a hátam például manapság is, ha évszázados, régi, történelmi eseményekkel kapcsolatban — legyen szó akár az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, de akár Trianonról is — kultúrfölényről beszélnek történészek és önjelölt ítészek, de még a hétköznapi kommentelők is az interneten. Mert kultúrfölényről csak akkor beszélhetünk, ha az egyik felet lenézzük — mindig épp azt, amelyik az összevetésünkben nincs fölényben. És ugyanabban a pillanatban annak elnyomásáról is tanúskodik a helyzet… Márpedig ilyen tárgyalási pozícióból nem lehet kiegyezésre, megfelelő megállapodásra jutni, s különösen nem az érzelmileg is fölfokozott forradalmi időszakokban. Az pedig, ha egy társadalomban — egy államban, egy országban — kultúrfölény alakulhat ki bárkinek a javára is, az addigi politika elhibázottságát jelenti, s bizony mindenképp fölveti az asszimilációs törekvéseknek — a legenyhébb esetben is — a gyanúját. Hiszen ez azt is jelenti egyúttal, hogy nem kapja meg a megfelelő oktatási lehetőségeket, nem áll módjában kellő számú értelmiséget, tájékozott középosztályt kinevelni, és a csuda tudja, még ezernyi más módon is sérülnek a jogai.
Sokan úgy tartják történészberkekben, hogy Kossuth elképzelése a Duna menti köztársaságról épp a korábban elkövetett hibák felismerése volt, s csak annyiban késett el, hogy mire előállt vele, Bécstől már minden olyan ellenfele — lehetséges partnere — megkapta a megfelelő ígéreteket, akivel összefoghatott volna a megvalósítás érdekében.
És akkor most gondoljuk végig: úgy tűnhetett, hogy a fentiekben eddig minden a történelemről, 1848-ról, a forradalomról és a szabadságharcról szólt, pedig mindvégig a jelenünkről beszéltünk. Itt vannak nekünk a párhuzamok, amelyek önként kínálják fel magukat, észre sem kell őket vennünk, hiszen annyira nyilvánvalóak. A dolgunk — ha van velük egyáltalán bármi is — csak annyi lehet, hogy a megváltozott körülményekhez, az időközben végbement társadalmi változásokhoz és átalakulásokhoz viszonyítva értelmezzük őket. Belátom, olykor ez a feladat sem kicsi, mégsem kell hozzá kardot rántani, megoldható egy helyben, ülve, a „széket melengetve” némi gondolkodás árán…